Tirlos, a Karuuni felföld királyságának központja. Itt mindig történik valami. Most viszont minden csendes. A férfiak legtöbbje harcol, csak néhány katona maradt a város és a királyi palota védelmére.

Egy különös alak sétált végig az utcákon. Hosszú köpenyének csuklyája a fejére volt húzva, senki sem láthatta az arcát. Úgy tűnt, tudja hol jár, mégis mintha keresett volna valamit. Végül magabiztos léptekkel indult el a palota felé. A kapuban két őr állította meg. Egy rövid beszélgetés után a két ember utat engedett neki. Az idegen nem habozott, tovább indult a főépület felé. Az épületben is kiismerte magát, rögtön a trónterem felé indult. Belépett és azonnal megtalálta, akit keresett.

-Eileen! – szólította meg az ablakban álló nőt és egy lépést tett felé. Eileen megfordult és az idegenre nézett, aki az ő számára nem is volt ismeretlen.

-Láttam, mikor megjöttél. Csak azt nem tudom, mit keresel te itt. – fogadta a férfi hidegen. A köpenyes alak levette a csuklyát fejéről és meghajolt a nő előtt.

-Sajnálom királynőm, hogy megzavartam.

Eileen úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a férfit, akinek a hangjában érezhető volt az enyhe gúny.

-Hogy van, Erich? – nézett rá végül a nő.

-Egész jól. Ahhoz képest, hogy nem látta az anyját…

-Erről nem én tehetek, tudod nagyon jól. – lépett közelebb a férfihoz. – Ha itt maradt volna…

-…akkor már nem élne. – fejezte be a mondatot Erich. – Örülhetünk, hogy nem derült ki semmi… - egy hosszabb szünet után folytatta. – De én most nem ezért jöttem.

-Hanem?

-Szerintem tudod… - Erich és Eileen egyre közelebb kerültek egymáshoz. – Hiányoztál. – ölelte meg a nőt.

-Te is nekem. Miért tűntél el olyan hirtelen?

-Több oka is volt. – folytatta, még mindig ölelve Eileent. – Először is, túl közel voltunk ahhoz, hogy leleplezzenek minket. Másodszor, Borboron tudomást szerzett rólam, és én ezt a Napforduló előtt egy nappal tudtam meg. Nem volt túl sok időm elbúcsúzni. Harmadszor, szükség volt rám a Földön.

A nő nem bírta tovább, megcsókolta az előtte álló férfit.

-Nem lett volna szabad, de…- megfogta Erich kezét. – Gyere velem. – szólt, majd titkos utakon felvezette a férfit a királyi hálószobába.

Erton sohasem volt jó a harcban. Talán épp ezért nem vitte most sem magával apja a csatába. A fiú a szobájában ült és várt. Várt…de azt nem tudta mire. Talán a győztes seregekre vagy a jövendőbeli feleségére. Úgy érezte, az ő feladata a várakozás. Kiskora óta úgy nevelték, hogy a feladatait és a kötelességeit végezze el. Végül is ő lesz egyszer a Gördülő Kövek Tengerének királya. Ez fontos feladat, amit szintén el kell végeznie. Gondolatait kopogás szakította meg. Egy szolgáló lépett be és közölte vele, hogy anyja, és néhány követ lenn várja őt a trónterembe. A királynő örömmel fogadta a fiút.

-Úgy tűnik, mégiscsak megérkezett a menyasszonyod.

-Hol van? – kérdezte, de hangjában semmi lelkesedést nem érzett. A házasság is csak egy kötelesség a sok közül.

-Hamarosan megjön. – szólt egy mély hang a háta mögött. Egy fekete ruhás alak állt a falnál.

-A Sötét Fejedelem maga kíséri ide.

Eközben a tengeren több fekete vitorlás hajó is megjelent. A sziget lakói ijedten nézték őket, mivel a város, most teljesen védtelen volt.

Csak nem támadnak meg bennünket? – merült fel mindenkiben a kérdés.

Minden hajón nagy volt a sürgés-forgás, készülődtek a kikötéshez. A legnagyobbon viszont nyugalom volt, senki sem mert zajongani. Borboron hosszú „megbeszélést” folytatott Salina hercegnővel. A Fejedelem a hajó kapitányának lelkére kötötte, hogy senki ne merje őket zavarni.

-Tudod jól, hogy mit kell csinálnod. – szólt mély hangján Borboron.

-Persze. – bólintott Salina. – De honnan tudod, hogy meg is teszem?

-Az országod léte a tét. Szerintem ez elég meggyőző érv. Ha engedelmeskedsz a hazádnak semmi baja nem esik, de ha nem…

-Értem. Megteszek minden tőlem telhetőt. – mondta Salina halkan.