-Gyerünk! Gyere csak közelebb, ha meguntad az életedet! – suttogta Avataris, aki mohó szemét a fiatal lányra szegezte, aki a kis tisztáson állt két tölgyfa között, és a rejtekhelyéről a bejáratot figyelte. Alig várta, hogy a mancsait a lány nyaka köré fonja, és kinyomja belőle a levegőt. Természetesen az sem lenne nehéz számára, hogy Laurát a távolból megölje. Az, hogy a lelke egy mezopotámiai démon testébe költözött bele, nem volt véletlen. Már évszázadok óta viselte annak érdekében, hogy a pusztulása után is ebben a testben tudjon a Földön járni, így tudatosan választotta ezt az alakot. Még Endor boszorkányát – az ő régi társát – is lenyűgözte a démon sötét ereje. És ez sok mindent elmond! Végül, ő volt a legerősebb nekromanta annak idején. Avatarisnak csak csettintenie kellett volna, és Laura azonnal kilehelte volna a lelkét.

De nem ezt akarta!

Mindenesetre még nem.

Ezért visszavonul, a bosszútól remegve, vissza a sír sötétségébe, amit a Vörös Halál választott ki búvóhelyül. Ennek ellenére átlátott a sötétségen, és nem tévesztette el szem elől a fiatal lányt. Milyen szép lett Laura! Már nem gyerek volt, mint legutóbbi találkozásukkor. Most már nő volt – és még inkább kívánatosabb. Mindig szerette a nőket – ó, igen! Számtalannal osztotta meg az ágyát. A többségük önként vállalkozott rá. De ha szükséges volt, erővel szerezte meg, ami után sóvárgott.

-Nem, nem! Ne legyél bolond! – suttogta magának Avataris. Ezt a rossz szokását már leküzdötte. A hatalmas ereje gyakran magányossá tette. Senki nem tudta, hogy ki volt ő, és arra törekedett, hogy ez így is maradjon.

(127-128. oldal)