Ahogy Yannik megérkezett a régi templom romjaihoz, a turisták eltűntek. Az éhség valószínűleg visszahajtotta őket a szállásukra, ahol étel és ágy várt rájuk. Az eső is esni kezdett. Egy felhő árnyéka lassan kúszott fel a régi falon és homályos sötétségbe burkolta. A skót óriás fenyők, amik hátul emelkedtek, olyanok voltak, mint egy idegen, fenyegető világból nézegettek volna.

Yannik akaratlanul is megállt, és ránézett a kő vízköpőre, amik az árnyékban voltak. Mozdulatlanul álltak az állványukon és a fiúra bámultak – arról, hogy egy titkot rejtegettek, arról fogalma sem volt.

Yannik már épp indulni akart, amikor hirtelen mozgást vett észre a szeme sarkából. Nemsokára rájött, ki az: már megint Randy Rabid! A fiú gyűlölettel ragyogó szemmel nézett Yannikra.

-Itt vagy végre, de nyomorult szaglászó! – mondta reszelős hangon. – Nemsokára megtanulod, hogy nem lehet büntetlenül utánam kémkedni. – A két vízköpő közé lépett, megfogta a nyakukat, majd felemelte a karját és rámutatott a két kőszörnyre. - Aschtarar ut tramixum! – kiáltott, aztán újra - Aschtarar ut tramixum!

Habár Yannik még sosem hallotta a fekete mágus sötét varázslatát, rögtön megértette, mit akar mondani: „Ébredjetek és öljétek meg!”. Laura mesélte egyszer neki, hogy Syrin, a feketemágusnő ezekkel a szavakkal nemcsak egy lemurt keltett életre, hanem egy egész sereg szellemlovagot is.

A bűvös varázslat ismét a kívánt hatást hozta: a förtelmes szörnyek megmozdultak, és letörték karmaikat az állványról. Aztán kitárták denevérszárnyaikat, előre-hátra mozgatták fejüket, rekedt kiáltásokat hallattak, amik vérszomjas hiénák nevetésére hasonlítottak.

-Tramixum! Tramixum! – kiáltotta Randy. Aztán megfordult és Yannikra mutatott. - Tramixum! – üvöltötte, mint egy őrült, arca eltorult és határtalan gyűlölet látszott rajta. - Tramixum!

A vízköpők azonnal lemásztak a talapzatukról, és Yannikra ugrottak, mintha egy katapult dobta volna ki őket.

(242-243. oldal)