Köszönjük Chrisnek, aki lefordította a Mysteria részletét! :)
www.konyvkritika.freeblog.hu
PETER FREUND: A TŰZ KAPUJA
(részlet)
Sötétség borult az országra. Az eget hatalmas felhők borították el, mint ha csak egy hatalmas szellemhajó szállta volna meg, és utasai a nedves ruháikkal öntöznék a földet, vég nélkül. A jeges szél üvöltött, és dühösen korbácsolta az esőfelhőket. A villámok fényében látni lehetett a dombláncolatok éleit, amik a távolban álltak. Az ég fenyegetően dörgött.
A nő egyáltalán nem törődött mindezzel. Egy egyszerű kendő volt a vállán, ami nehéz és piszkos volt az esőtől, és úgy rohant az éjszakában, mintha egy csapat démon üldözné. Félhosszú haja vizes kendőként tapadt a fejére. Félelme kiült az esőtől és a meneküléstől sápadt arcára. Lányos arcvonásai alapján még nagyon fiatal lehetett – legfeljebb huszonöt nyarat élhetett meg. Minden pillantásával a térdig érő füvet leste, ami a teljes területet beborította, és közben űzött vadként minden akadályt gond nélkül átugrott – nem gondolt arra, hogy kudarcot vallhat.
Egy alkalommal valami hirtelen elrepült a feje fölött. Kék szemeit résnyire összeszorította, félénken a háta mögé kémlelt, és üldözőjét kereste. Az árnyékos sötétségben, ami egyre jobban növekedett mögötte, senkit nem látott – sem egy lovast, aki őt üldözné, sem másmilyen lényt, aki fenyegetést jelentene ránézve. A messzi távolban semmi gyanúsat nem hallott, megállt és zihálva vette a levegőt. Mint egy fuldokló, úgy kapkodott a nyirkos éjszakai levegőért, hogy a tüdejét minél több levegővel megtöltse. Lassan megnyugodott. Vadul kalapáló szíve, ami a mellében dobogott, lassan teljesen megnyugodott. Halvány arcán egy mosoly futott át, miközben tekintetével a batyuját nézte, amit rendületlenül szorított kezeivel, mintha csak kincseket őrizne benne. A következő pillanatban összerezzent. Félelme kiült esőáztatta arcára, továbbsietett, gyorsabban és ijedtebben, mint azelőtt.
Az eső egyre erősödött, a menny egyre fenyegetőbben dörgött, és a villámok egyre közelebb csaptak le.
A nő nem törődött a veszélyes előjelekkel. A lenből készült kendőjét a batyujára terítette, felszalad egy kis dombra, és maga elé tartotta. Néhány szempillantással később már a hegycsúcs legmagasabb pontján volt. Újra megállt, és várakozva a hátrahagyott utat kémlelte, amit nemrég az ő lábai szélesítettek ki. Az eső annyira esett, hogy alig látott valamit. Ismét résnyire szorította a szemét, és aggódó arccal, mereven nézte a tájat a szinte áthatolhatatlan esőfüggönyön keresztül.
Semmi.
Semmit nem látott.
A nő nyelt egyet. A szemei nyugtalanságot tükröztek. A hidegtől remegő ajkaival egy szót sem tudott mondani, de arca mindent elárult: eltévedt. Biztosan meneküléskor tért le a helyes útról. Biztos volt egy rejtett ösvény, ami a Ködkapuhoz vezetett, csak ő nem találta meg. Pedig még Nelwyn is alaposan elmondta neki néhány órával a szökése előtt, hogy nagyon vigyázzon, mert sokan üldözik – Dhrago, az a mocskos áruló, és Rhogarr von Khelm, a Lápvidék gaz uralkodója. A király utasításait pontosan követte és mindig a megbízható útjelzőkre hagyatkozott. De legalább egy apró nyomot találna, ami megmutatná, merre van a Ködkapu! Vagy csak a zuhogó eső miatt nem találta meg a helyes utat?
Ebben a pillanatban egy titokzatos fényt pillantott meg, ami a földből tört elő. A mélyből kékes-szürke füst gomolygott elő, és a lány kirajzolódni látott valamit a felszálló vízből és gőzből: a Ködkapu!
A ragyogás szinte elvakította a nő kék szemeit. A száját keskeny mosollyá szorította össze, miközben a táskát szorosan magánál tartotta. Alig hallhatóan suttogta a megnyugtató szavakat. „Rögtön előjöhetsz, kicsikém. Nemsokára biztonságban leszünk, és akkor már senki sem árthat nekünk.”
Egy hirtelen zajra gyorsan hátrafordult, és körbekémlelt. Mereven felemelte a fejét, arcát a félelem maszkja torzította el, az esőfüggöny mögötti sötétségben rejtőző ragadozó állatok után kutattak szemei. Önkéntelenül visszatartotta lélegzetét, és figyelt.
Semmi
Semmit nem hallott.
Csak az eső szakadatlan zuhogását és az egyre közeledő vihar zajait hallotta, és azokat a közeli zajokat, amiknek sikerült túlharsogniuk a mennydörgést. És mégis érezte, hogy van valaki a közelében.
Valami szokatlan, valami megmagyarázhatatlan, még ha csak egy apró sejtelem is volt, ami óvatosságra intette.
Még egy utolsó pillantást vetett a dombvidékre, majd a füstfelhő felé fordult. Az esőfüggöny mögött valami biztatóan felcsillant.
A lobogó bábu minden lépésnél egyre nagyobb lett, végül a ragyogó ködből egy hatalmas báb meredezett a menekülő előtt. A nő egy pillanatig habozott. Közvetlenül a vizes képződmény előtt megállt, és elgondolkozott a kalandjairól. Félelem és megkönnyebbülés ült ki egyszerre az arcára: megkönnyebbülés, mert megtalálta a menekvést jelentő helyet, és félelem, mert nem volt tudta biztosan, hogy mi vár rá odabenn. De nem maradt más választása. Ha meg akarja menteni az életét, muszáj átlépnie a Ködkapun.
A nő mégy levegőt vett, már az utolsó lépést tette meg, amikor az esőfüggöny mögött hatalmasat dörgött az ég, és egy villám alig pár méterre lecsapott. Az erős mennydörgés éles kardként majdnem átszakította a dobhártyáját, majd fenyegetően robajlott tovább.
A nő teljesen összegörnyedt, visszatántorgott, a bőre gyorsan megszáradt, mivel a kapuból melegség áramlott ki. Mikor a feje felett a dörgések végre elhalkultak, minden elcsendesedett körülötte. Semmit nem hallott már. Az eső is teljesen elállt. Kiegyenesedett, és kinyitotta a szemeit.
Különös – a vihar hirtelen elállt és az eső sem esik már. Ebben a percben egy vándort pillantott meg, aki felé közeledett.
A férfi pontosan előtte állt meg, mint egy árnyék az éjszaka sötétjében. A bal kezében egy tölgyfapálcát tartott, úgy fejmagasságban. Szürke köpeny borította csaknem az egész testét, ami az esőtől teljesen átnedvesedett. A fején egy csuklya volt, amit egészen a homlokáig húzott, így alig volt látható az arca. Csak szokatlan, zöld szemei villantak fel, amikor megszólította a nőt. A hangja meglepően szelíd volt és jóságos, már-már ünnepélyes.
- Ne félj tőlem – mondta a vándor – mert egy Láthatatlan áll melletted. Azért küldtem, hogy vigyázzon rád, és mert aggódottam, hogy megszöksz. – A vándor közelebb lépett hozzá. Ismét villámlott, de már nem volt olyan fényes és hangos, mint azelőtt, az éjszaka sötétjét pedig lassan elnyelte a fény, így a nő láthatta a férfi ráncos arcát. Az nagyon öreg volt és szürke, és az idő végtelen folyását is látni lehetett rajta. – Csak azért jöttem, hogy emlékeztesselek arra a nagy felelősségre, aminek részese lettél. A te kezedben van népünk minden reménye. Csak ez a gyermek lépheti át a Tűz Kapuját, és találhatja meg a Sinkkâliont, a Királyok Kardját. Csak az ő segítségével nyerheti vissza Alwen a szabadságát. Máskülönben a királyod népe örök szolgaságra lesz kényszerítve.
A nő nem felelt, de az arcára kiült a rémület.
- Még sok nyárnak kell eltelnie – folytatta a vándor -, amíg a gyermek felnő a feladathoz, és ezért a Halhatatlanok a gondjaidra bízzák őt. Neked kell megóvnod őt, és védelmezned, hogy az ellenség ne tudja magának megszerezni. Ha ugyanis idő előtt felfedezik, kegyelmet nem ismerve végezni akarnak vele, és akkor Alwen reménysége elveszik. Mindig gondolj arra, mi történne, ha csak akkor térhetnél vissza Mysteriába, ha eljön a megfelelő idő – megértetted?
- Természetesen – felelte a nő kissé habozva. – Csak… miről fogom őt felismerni, uram?
- Azzal ne törődj – felelte a vándor gyöngéd hangon. – Ha a Tűz Kapuja kinyílik, a Láthatatlan küld egy jelet. Aki meghallja a Sólyom Hívását, és nem fél a Farkas Fogaitól, az megismeri. De most siess, mielőtt késő lenne.
- Igen, uram – dadogta a nő. Megértette, mit akar mondani az öreg, de a szíve vonakodott, hogy beismerje ezt magának. – De… - kis szünetet tartott és könyörögve nézett az alak csuklyájára. – Én nem tudom Nelwynt csak úgy itt hagyni…
- Hallgass! – kiáltott rá a vándor és rászegezte a tekintetét. – A végzete nem a te kezedben van, és semmit nem tudsz tenni ellene. Sokkal fontosabb, hogy hajtsd meg magad a Láthatatlan akarata előtt, és hogy teljesítsd a megbízásodat. Különben néped bukását te fogod okozni, és a Tűz Kapuja örökre zárva marad. Ezt nem akarhatod, ugye?
A nő nyelt egyet, és kitért egy villám elől. Egész teste remegett, miközben lehajtotta a fejét.
A vándor közelebb lépett hozzá, kinyújtotta a jobbját és megfogta a karjaiban tartott batyut. Óvatosan felemelte a tetejét.
Egy aprócska fej bukkant elő, rózsás homlokát néhány sötét hajtincs fedte be – egy újszülött feje volt, aki néhány órája vehetett először levegőt. Szemei gyengéd kis arcán mandulaformájúak voltak, és a smaragd színéhez hasonlítottak. Amikor a vándor meglátta a csecsemőt, ránevetett és megfogta vékony kis kezeit.
A férfi szemei egy pillanatra felnevettek, de mikor a nő ránézett, ismét azzal a merev arckifejezéssel találta magát szemben, amit eddig látott.
- Érzem, amit a szíved akar – mondta durván -, és tudom, hogy nagy a teher a válladon, amit rárakok. Ezért segítek neked, hogy könnyebben elviseld. - Miután az újszülöttet ismét jól betakarta a meleg kendőbe, az egyik kezét a nő fejére tette. – Nyisd ki a szemed! – parancsolta.
A nő úgy tett, ahogy mondta. Lehajtott fejjel figyelte a monoton és ünnepélyes szavakat, amiket a vándor maga elé mormogott. Nem értette a furcsa szavakat, amik egy idegen, számára ismeretlen nyelvből eredtek. Ezalatt arról gondolkodott, mit jelenthetnek a fejében megjelenő képkockák – kép egy hatalmas sólyomról, ami hatalmas szárnycsapásokkal repült az éterben. Ezalatt a büszke madár egyre közelebb jött, a fenséges szavak elhalkultak, majd teljesen elnémultak, a sólyom előtört egy sűrű ködfelhőből, és elpusztított mindent.
Mikor a nő ismét kinyitotta a szemeit, a vándor eltűnt. Semmi nyomot nem hagyott, mintha csak a föld nyelte volna el. Az eső ismét esni kezdett, az ég pedig szakadatlanul dörgött. Ezalatt a nő a történtekről gondolkodott, ismét hallott egy hangot a fejében: egy sólyom parancsoló sikolyát, ami úgy tűnt, a felhőkből jön. Bár a nő nem beszélte a madarak nyelvét, rögtön megértette, mit akar a sólyom mondani neki: „Menj!”, kiáltotta, „és cselekedj, tedd meg, amit tenned kell! Különben örökre elveszítjük egymást – a népem és én! És a közös vérünk a bukással együtt odavész!”
A kiáltást elvitte a szél, a nő sietve átlépett a csillogó ködfátylon. Alig tűnt el, az ég még egyszer kivilágosodott. Amikor megnyugodott, egészen lassan, minden sietség nélkül ment tovább. Aztán az utolsó füstoszlop is egyesült az éjszaka sötétjével, így már nem lehetett látni a nő lábnyomait. Csak egy maréknyi szürke kő meredt ki az esőáztatta pusztából – mint a hatalmas kövek, amik az idő őreiként nyújtózkodnak az ég felé.
***
Niko Niklas és az anyukája, Rieke egy nyugodt, falkenstedti városnegyedben laktak. A házuk egy macskakövekkel kirakott mellékutcában állt, amit mindkét oldalról idős fák vettek körül – hárs- és platánfák, amiknek kövér lombkoronájuk a kerítésen túl nőttek, és most, nyáron kellemes árnyékkal ajándékozták meg az arra járókat. A gondosan ápolt előkert mögött magasodtak a sorházak a teljesen sima és teljesen fantáziátlan lakásaikkal, amik az előző század második felében épültek, és alig különböztek egymástól.
Nikoék háza persze kitűnt a többi közül: az egész utcában csak az ő bejárati ajtajuk volt tulipiros. Riekének ez az ötlete akkor támadt, amikor Niko iskolába készült. Mivel a fiával teljesen egyedül élt, és semmilyen anyagi támogatást nem kapott, muszáj volt dolgoznia. Rieke nem akarta ott hagyni a munkáját a városi könyvtárban. Ízig-vérig könyvtáros volt, aki szerette a munkáját. Hogy több ideje legyen a fiára, csak harminc órát dolgozott hetente. Bár előre megállapodott a főnökével a munkaidejében, mégsem tudta elhozni minden nap a fiát az iskolából. Szerencsére az iskola nem volt messze az házuktól, így Nikonak már hatévesen sem volt megterhelő a sétálás. Mivel a fiú gyakran összetévesztette a sok egyforma lakást, így Rieke nem csak vidám, tarka függönyöket akasztott az ablakba, hanem lefestette az ajtót cseresznyepiros színű festékkel. Noha már nyolc év is eltelt, de az ő házuk bejárata még mindig kitűnik a szürkésfehér, egyhangú lakások sorából.
Niko még elég messze járt a házuktól, amikor ínycsiklandozó illatok csapták meg az orrát: szardíniás pizza olívabogyóval, hagymával, édesköménnyel és leheletnyi fokhagymával. Az anyukája ugyanis már két napja szabadságon volt, és megígérte, hogy kedvenc ételével ünneplik meg a szabadságának kezdetét. A nyál összefutott Niko szájában, átugrotta az alacsony kerti kaput, és a bejárathoz sietett. Pár pillanat múlva különös hangokra figyelt fel: mintha szárnyak suhogását hallotta volna. Még ugyanabban a pillanatban egy madár sikolyát is hallani vélte - egy sólyom volt, minden kétséget kizáróan. Ekkor Nikónak eszébe jutott különös álma, amit néhány hete látott, és ami azóta folyamatosan kísértette: egy hatalmas sólyom repül át egy világosan lobogó tűzfalon, de mielőtt megérthetné, hogy mit is akar ez jelenteni, felébred. És ez így megy minden egyes alkalommal. Ráadásul ismét eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti vakáció, amit a nagyszüleinél töltött. A nagyapja, Melchior akkoriban mutatott neki egy madárfészket, amit egy sólyompár épített egy idős tölgyfán, a csűr mögött, és ahol az anyasólyom költötte a tojásait. Miután az egyik sólyomfióka kibújt a tojásból, Nikót érdekelni kezdték ezek a madarak. „A sólymok különös állatok”, súgta meg neki a nagyapja arcán cinkos mosollyal, „mivel ők egy idegen világ titokzatos küldöttei”. Bár Niko nem tudta eldönteni, hogy nagyapja komolyan beszél-e vagy sem – ugyanis a nagymamája, Frida mindig is azt hajtogatta, hogy Melchior egy bolondos vénember, akit rendkívüli fantáziával áldottak meg. Szinte minden nap elsétált a csűrhöz, hogy meglesse a sólymokat, mert egyre jobban kezdték érdekelni, főleg amikor megtudta, hogy a sikolyuk mennyire különbözik a többi madárétól. De honnan jöhet az a kiáltás, amit éppen most hall?
Falkenstedtben ugyanis már hosszú ideje nem élnek sólymok, ahogyan azt már Dr. Sperlich, a biológiatanára is többször említette az órán. Azonkívül, hogy a város címerállata egy sólyom, milyen okból érdekelnék még őket a madarak? Sem a közeli, sem a távoli vidéken nem látták már ezeket a félelmetes ragadozó madarakat hosszú ideje, így biztosan csak beképzelte a sólyomkiáltást.
Igen, ez az, más magyarázat nincs!
Niko a kulcsait kereste a farmertáskájában, mikor ismét meghallotta a sikoltást. Ebben a pillanatban az ég elsötétült, mintha hirtelen sötét fátyollal borították volna be a Napot. A szél feltámadt, ijesztően suhogott a fák levelei között, és a haját is hátrafújta. Niko hirtelen szúró fájdalmat érzett a fejében – és bár olyan gyorsan el is múlt, ahogy jött, rájött, hogy történt valami.
Valami Melchior papával!
- Melchior papával? – Rieke Niklas meglepődve nézett fiára. – Honnan veszed…?
- Egyszerűen csak tudom – felelte Niko dühös arccal. Becsapta maga mögött az ajtót, a táskáját pedig hanyagul az előszoba padlójára hajította. – Most már el kell mondanod, anya. Meséld el végre, hogy mi történt!
Rieke Niklas zavartan nyelt egyet. Bár már harmincas évei vége felé járt, még mindig finom, szinte kislányos alakja volt. Mikor mosolygott, kivillantak apró fogai, amik még fiatalabbnak látatták. Komolyan a fiára nézett, és halkan mondta.
- Igazad van. Tíz perce telefonált…
Niko összeráncolta a homlokát. – Igen, és?
- Semmi komoly, azt mondta. Csak hirtelen megfájdult a dereka, semmi több. Persze…
De a hangja nem erről árulkodott, így Niko aggódni kezdett. Elfordította a fejét. – Igen? – kérdezte nyújtózkodva.
- Alig mozoghat, ha csak nem akar komolyabban megsérülni. Ezért megkérdezte, hogy nem tudunk-e elmenni egy kicsit hozzá. Csak pár napig, amíg kicsit jobban nem lesz.
Na, szuper!
Éppen most!
- Ó, ember! – Niko összeszorította a szemeit, és szúrósan nézett az anyjára. Zöld szemei elsötétedtek, és máskor szelíd, barna arca elkomorult. – Ezt nem hiszem el, - feleselt idegesen. – Pedig már annyira örültem a közös Kalandföldi Túránknak!
Megint nem mennek el oda. Az anyja tett egy lépést felé, és meg akarta ölelni. – Valóban? Mondd csak, az osztályban is elmond…
- Természetesen – vágott a szavába durván Niko. – Mit gondoltál?
- Kis hencegős! – Rieke játékosan belebokszolt a fia hasába, és szélesen vigyorgott. – Édes fiacskám! Őszintén szólva, még nem bízom meg benned teljesen. És ami Kalandföldet illeti… - Ismét elkomolyodott, és nyomatékosan a fiára nézett. – Egészen biztos, hogy odautazunk, csak valamivel később, mint terveztük.
Niko nem felelt, csak némán bámult maga elé.
- Megértem, hogy csalódott vagy – folytatta Rieke. – De nem hagyhatjuk a papát a pácban. Valakinek gondoznia kell a lovait, és meg kell etetnie a csirkéket és a birkákat. Rajtunk kívül nincs senki, aki segíthetne neki.
- És mi van a szomszédokkal?
- Nagypapa szinte senkit nem ismer ott. – Rieke enyhe szemrehányással a hangjában felhúzta a szemöldökét. – Még csak fél éve költözött oda, ezt már mondtam neked.
- Igen, mondtad már, de… - Niko tiltakozni akart, de inkább elhallgatott.
- Elég! – Rieke csillapítóan fia vállára tette kezét. – Nem fog sokáig tartani, csak amíg nagypapa ismét tud gondoskodni magáról. Azt a pár napot könnyen kibírod, nem?
Niko tiltakozni akart, de inkább felhagyott vele. Ugyanis megszólalt benne a lelkiismerete. Az anyukájának természetesen igaza volt. Rieke és ő volt nagyapa egyetlen hozzátartozója. Frida nagyi halála óta az utóbbi időkben nagypapa teljesen egyedül élt, távol a nagyvárosoktól. Egy kis porfészekben, ahol az emberek teheneket legeltetnek, és ahol a rókák és nyulak „jóéjszakát” mondanak egymásnak, és ami olyan egyhangú, hogy az ember legszívesebben felakasztaná magát a kerítésre.
Niko meglehetősen jól ismerte a települést. Oberödenbach egy erdő melletti, kétszáz lelket számláló kis falu volt, amit még a legaprólékosabb térképen sem lehetett megtalálni. A közelben volt egy valamivel nagyobb falu, azt volt érdemes keresni, onnantól pedig fél óráig tartott az út kocsival. Oberödenbach mintegy kétezer kilométerre volt Falkenstedttől. Ezért Niko már évekkel ezelőtt új nevet adott a helynek: Oberöderkaff. Noha ez is elég közönségesnek hangzott, mégis fején találta a szöget.
Amellett Niko korábban mindig elmondhatta ott, amit érzett. Kisfiúként különösen szerette Ellerhofot, ahogy a nagyszülei tanyáját hívták. A kicsi birtok, a lakóház, a csűr és az istálló, ami elég távol volt a falutól, a területileg pedig annyira nagy volt, mint egy erdő. Niko szinte minden évben a nagyszüleinél töltötte a nyár egy részét. Rieke kevés fizetéséből csak nagyon ritkán tudtak közösen elmenni nyaralni. Ez Nikót egy cseppet sem zavarta. Épp ellenkezőleg: szívesen nyaralt a nagyszüleinél. Melchior és Frida mindig szeretettel és meghatóan gondoskodtak róla. Ezenkívül kevésbé voltak szigorúbbak az anyukájánál. Alig lehetett felidegesíteni őket, és több szabadságot adtak neki, mint Rieke. Ők minden egyes alkalommal örültek unokájuk látogatásának, és mindig kedvesek voltak. Különösen Melchior, aki kora reggeltől késő estig minden idejét Nikóval töltötte.
Niko gyakran segített az állatok etetésében, mert akkoriban egész sokfajta állat élt Ellerhofon: tehenek, lovak, birkák, disznók, házi nyulak, tyúkok, libák és még egyéb állatfajták. A mezei munkáknál is nagy segítséget jelentett a fiatal fiú: például a szénabálák építésekor, vagy a gabona begyűjtésekor. Bár legtöbbször ez igazi küzdelem volt, de Nikónak soha nem volt elege belőle. Épp ellenkezőleg: Ellerhor felért egy igazi kaland-parkkal. Állandóan új dolgokat fedezett fel, amik neki, egy városi fiúnak, mindig teli voltak izgalommal. Például egy kisborjú születése, a kiscsibék kibújása a tojásból, a hangyák menetelése, vagy a birkák nyírása. Ezen kívül mindig akadt valami tennivaló, úgyhogy soha nem unatkozott, így a nyári szünet napjai Oberödenbach-ban pillanatok alatt elteltek.
Ráadásul az udvarban mindig rengetegen voltak. Melchior papa úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. A zord vidéken alig termett meg valami, nagy része csak mezőkből, pusztákból, mocsarakból, kőbányákból állt. A hosszú, kemény teleken jeges hóviharok tomboltak, a nyár rövid volt és meleg, a többi hónapban sűrű köd borította a vidéket. Mindennek ellenére Melchior papa szerette a hazáját. Ott érezte magát a legjobban, így Niko minden kérdésére (amik igen értelmesek voltak!) türelemmel és kimerítően válaszolt. Tudta, melyik fákon érik meg az első alma, hol található a legfinomabb erdei eper, és hol kell keresniük a legzamatosabb gombát. Nagypapája minden nap elvitte őt az erdőbe, még mielőtt a fű harmatossá vált, hogy megfigyeljék az újszülött őzgidákat, és hogy megtanítsa neki, hogyan kell íjakat és nyilakat készíteni, hogyan tud egy régi szögből készült kampóval pisztrángot fogni az udvar mögötti tóból.
De a nyaralás csúcspontját mindig az a hatalmas tábortűz alkotta, amit Melchior papa a gyümölcsöskertben az idős almafák között gyújtott. Niko késő estig a nagyszüleivel ült a tűz mellett, hallgatta az égő hasábok sercegését, és azt, ahogy a szalonna zsírja, amit a lobogó lángoknál sütöttek, a parázsra csöppen, miközben azokra a történetekre figyelt, amiket a nagypapája tudott a legjobban előadni. Különösen szerette azokat a mondákat és legendákat, amik sok-sok évszázaddal, sőt évezreddel keletkeztek a faluban és annak környékén. Ezek nagy része már réges-rég feledésbe merült, és már szinte alig volt valaki, aki emlékezett rájuk.
Melchior papa viszont mindegyikre emlékezett. Leginkább egy sétáló történeti lexikonhoz hasonlított, akinek tudása szinte kimeríthetetlennek tűnt. Óránkon keresztül tudott mesélni koboldokról és elfekről, erdei szellemekről és más félelmetes és furcsa lényekről, amik korábban Oberödenbachban, és annak környékén éltek állítólag. Különösen azokat a meséket szerette, amikben egy vándor tűnt fel, aki egy szörnyet üldözött. Más történetek emberekről szóltak, akik egy titkokkal teli úton egy ismeretlen világba jutottak, ahol mesebeli kincsekre leltek, amik a földre való visszatérésüket követően teljesen értéktelennek bizonyultak. Bár Niko tudta, hogy ezek a történetek csak kitalációk, amik papája kimeríthetetlen fantáziájának szülöttei, mégis minden egyes alkalommal elborzadt, amikor hallgatta őket. És amikor Melchior félelmetes lényekről, emberszabású teremtményekről mesélt, akik képesek voltak felvenni az állatok alakját, hogy farkas- vagy medvealakban kaphassák el áldozataikat, mindig jéghideg borzongás futott végig a hátán.
Frida mama rendszeresen vén bolondnak hívta a férjét, és többször is felszólította energikusan, hogy a kitalált rémtörténeteit tartsa meg magának, ahelyett, hogy az unokáját ijesztgetné vele.
Ámde Nikóért nem sokat változott. Melchior papa tehetséges mesélő volt, aki a legendákat olyan részletesen adta elő, hogy Niko már-már azt hitte valóban léteznek a hősei. És amikor a lángok egyre kisebbek lettek, és a hold is elbújt a sötét felhők mögött, és amikor meghallották a macskabagoly és más éjszakai állatok hátborzongató rikoltásait az erdőből, meg volt róla győződve, hogy elfek, tündérek, vérfarkasok és más fantasztikus teremtmények, amikről Melchior papa is mesélt, suhannak a széllel együtt a fák között. Természetesen tudta, hogy csupán a képzelete játszik vele, és csak ámítja magát. Mégis mindig odabújt a nagypapájához, akinek a közelében mindig biztonságban és védve érezte magát.
De mindez már nagyon régen volt. Az idő elteltével Oberödenbach és a nagyszülei parasztudvara egyre jobban elvesztette vonzerejét számára. Ahogy egyre idősebb lett, teljesen más dolgok kezdték el érdekelni, a vidéki élettel szemben pedig közömbössé vált. Nagypapa fantasztikus történetei, amiket Niko kisfiúként annyira szeretett, mára már nem voltak többek történeteknél, amit a vidékiek találtak ki, és ezért teljesen elhidegült tőlük. Niko látogatása a nagyszüleinél az év során egyre rövidebb és ritkábbá vált, amíg végül teljesen el nem szakadt tőlük. És most, a tizennégy évével már Oberöderkaff gondolatára is rosszul lett, és nem tudta felfogni, hogyan érezhette magát valaha is jól ott. Hát persze – már nem kisfiú többé, és nem érdeklik az egykori gyermeteg dolgok. És bár még mindig szereti Melchior papát, mostanában próbálta messzire elkerülni Oberöderkaffot.
Niko már legalább három hete tudta, hogy kitűnő lesz. És legalább ennyi ideje örült már a kalandföldi látogatásuknak. A vidámpark egy fél éve nyílt, és a maga ötven produkciójával abszolút a legkirályabb szabadidőparknak számított az egészen országban, sőt talán még egész Európában. Mindenesetre az össze osztálytársa, aki járt már ott, ezt állította. Különösen rajongott a körvasútért, és a Gigantosért, a világ legnagyobb hullámvasútjáért. Képzeletben már számtalan alkalommal végigsuhant a kanyarokon és fordulókon, és mindegyik menet annyira lelkesítette, hogy már alig tudta kivárni, hogy a száguldás teljesen megrészegítse. Ehelyett néhány halálunalmas napot fog eltölteni Oberöderkaffban!
Hülyeség, a fenébe!
És mindennek ellenére, az anyjának teljesen igaza van. Nem hagyhatják Melchior papát pont most a bajban. – Oké, nekem mindegy! –mondta, és megpróbálta nem kimutatni a csalódottságát. – Mikor indulunk?
- Holnap, reggel hatkor – felelte Rieke, és egy gyors pillantást vetett az órára. – A pizzának még kell tíz perc. Ha adhatok neked egy tanácsot, még most pakold össze a cuccaidat. Akkor holnap tovább alhatsz egy fél órával.
Niko grimaszolt egyet. – Haha, nagyon vicces – morogta. Pedig most is nagyon jól tudta, hogy anyukájának ebből a szempontból igaza van. Sok alvásra volt szüksége, és reggelente nagyon nehezen tud csak felkelni. Így valóban nem árt, ha megfogadja Rieke tanácsát.
A lépcsőn, ami a sorházak felsőemeletére vezetett, még hátrafordult. – De ne gondold, hogy így kitérhetsz a kalandföldi kirándulásunk alól – figyelmeztette az anyját felemelt mutatóujjal. – Azt mindenféleképpen megtartjuk, érted?
- Ne félj – biccentett mosolyogva Rieke. – Még olyan sok kalandot fogunk átélni, hogy nem győzöl majd csodálkozni.
- Igazán királynak találom – dörmögte a fia, és felsietett a lépcsőn, hogy összepakolja a dolgait. A pillantása egy nagy fotóra tévedt, ami a lépcsőfordulóban, a falon függött. Ellerhof volt rajta, a magányos és a forgalomtól távol eső erdő melletti tanya. Közel s távol semmilyen más épületet nem látott rajta.
Minden megjegyzés nélkül Niko megforgatta a szemeit. Remélhetőleg nem unom halálra magam ott, sóhajtott fel. Tovább akart menni, amikor újra egy sólyom rikoltását halotta. Különös, de úgy hangzott, mintha közvetlen mellőle szólna a hang.
Eléggé furcsa, nem?
Niko megtorpant, közelebb lépett a fotóhoz, és alaposan szemügyre vette gondolkodó arccal. Csak most figyelt fel arra, ami fölött éveken át átsiklott a tekintete – a felvétel már meglehetősen öreg. A húzógépnél, ami a csűr előtt állt, ugyanis egy meglehetősen antik jármű állt. Niko nem egészen emlékezett már arra, hogy Melchior papa valaha is ennyire megszállott volt. Ami ugyanakkor azt jelenti, hogy az a traktor még az ő születése előtt, vagy utána kicsivel lehetett a birtokon, egyébként minden bizonnyal ismerős lenne neki. De akkor mi lehet, jutott eszébe hirtelen. Lehet, hogy Ellerhof még mindig ugyanolyan izgalmas, mint akkor?
A gondolat alig ütött szöget a fejében, amikor ismét felcsengett a sólyom sikolya – hangosan, tisztán és jól érthetően. Niko összerándult, és visszalépett a lépcsőn. Felemelte a kezét, és jeges borzongás futott végig a hátán.
A kiáltás ugyanis a fotóról hangzott, ebben biztos volt!
Még ugyanebben a pillanatban bevillant a fejében egy kép: egy hatalmas sólyom, aki egy lobogó tűzfalon keresztül egyenesen felé repült! Az oldalán egy fegyvert viselt – egy óriási kardot, aminek pengéjén megcsillant a nap fénye. Ezalatt a ragadozó madár egyre közeledett felé, még egyet rikoltva – és Niko rögtön megértette, mit akar neki mondani: „Hol vagy már, fiam? A Tűz Kapuját hamarosan kinyitják. Jöjj el hát végre, és segíts nekem, különben örökre elveszek.”
Niko szédülni kezdett. A lábai remegtek, a levegő a szemei előtt kezdett kitisztulni, és átszűrődött rajta valami csillogás. Minden ereje elszállt. Minden összedőlt benne – és amíg Niko el nem vesztette az eszméletét, tudta, hogy az élete már soha nem lesz olyan, mint azelőtt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
