Esteledett. A nap narancssárgás és halványrózsaszín csíkokat festett az égboltra. Ezen az estén a Dietrich tanyát elkerülték a hófelhők, azonban a hideg szellő ugyanúgy fújt, mint az elmúlt hetekben.

Az istállóban a széna szagát vitte tovább magával a fuvallat, és belefújta egy fiú arcába.

A fiú dühösen tolta félre arcából szőke haját. A szénapadláson gubbasztott és arra várt, hogy történjen valami, ami kizökkenti az unalmas napjaiból.

Azon gondolkodott, egyáltalán, hogy került ebbe a különös, számára ismeretlen helyre. Távol a hazájától, Aventerrától épp ide, a Földbolygóra. Eltöprengett azon is, hogy jobb lett volna, ha hallgat Paravain mesterre, és nyugton marad.

Kiszámolta magában, hogy három hét telhetett el azóta, hogy az Embercsillagra jött. Ez alatt az idő alatt sok minden történ vele, csak az utóbbi időben teltek lassan a napok. Itt tartózkodásának első hete igen mozgalmas volt. Sokak számára okozott fejtörést és meglepetést. Megismerte Morgenstern professzort, aki meglehetősen hasonlított a Fény Őrzőjére. Ő küldte egy bizonyos kolostorba, ahol szintén rejtve a világ elől kellett élnie. Persze nem sokáig, mert Dominikus atya – aki szállást nyújtott neki – gyilkosság áldozata lett. De őt még azelőtt elhozták a rendházból. Ezt persze csak később tudta meg, mikor beszélt Laurával – a Tizenhármas egyében születettel – aki gyakran járt lovagolni a tanyára, hisz itt pihent a lova, Szélvihar.

Szóval azóta nem is beszélt senkivel, leszámítva Nikodemust. Ő viszont elég szűkszavú volt hozzá: „Ne kószálj el Alarik!” vagy „Vinnél Salamarnak egy kis szénát fiam?”.

Teljesen feleslegesnek érezte magát, és a többiekre gondolt, akik Aventerrán talán az életüket kockáztatják a Borboronnal való küzdelmekben.

De ő itt ragadt ebben a különös világban, és nem volt más dolga, mint játszani Csámcsival – a mindig éhes csuuzmával. Na meg szénát cipelni a lovaknak.

Hát igen, Csámcsi most is ott szaladgált ide-oda a széna közt. Egy almát kergetett, amit maga előtt lökdösött. Közben elmaradhatatlanul sípolt, jelezve, hogy élvezi a játékot.

Alarik nézte egy darabig, aztán eszébe jutott Laura. Milyen megszeppent arcot vágott, amikor először meglátta. Pedig semmi különös nem volt benne. Egy Aventerrainak persze.

Ott mindennapos volt látni a különös kinézetű, furcsa lényeket. A fhurhuroktól kezdve a levátorokon át egész a trioktidákig. Azokhoz képest a csuuzmák nagyon aranyos állatok. Nagyon hasonlítanak egy mosómedvére, egyedül a hátukon lévő bőrszárny különbözteti meg őket egy egyszerű Földi állattól.

Csámcsi rávetette magát az almára és hangos őzgida-sipítással diadalmasan a szájához emelte.

Aztán megmerevedett. Hegyezte a fülét, és a létrához szaladt. Alarik gyors utánavetette magát, és elkapta, mielőtt leszaladt volna a lépcsőn.

Fogta az almát, és a szájába nyomta, hogy ne sipákoljon. Az alma íze egyből elvonta a figyelmét a közeledő léptektől.

Alarik a padlóra hasalt és meg sem mozdult. Fél kézzel a csuuzmát fogta, nehogy megint elinduljon.

Lent kinyílt az istálló ajtaja, és belépett rajta Nikodemus Dietrich. Mosoly ült az arcán, ettől Alarik azt hitte, hogy Laura érkezett látogatóba.

De tévedett, ugyanis a látogatónak nem szőke haja volt.

- Szép, jó estét Niala! – köszöntötte Nikodemus.

- Jó estét uram! – köszönt vissza a lány, lágy hangon.

Alarik nem látta, csak a gazdát. Niala háttal állt neki. Ennek örült, ugyan is így biztos nem vette észre őt.

- Apám küldött, hogy az orvosságot vigyem el, amit kért. – folytatta a lány.

- Oh, igen! Erre gyere, máris odaadom!

Nikodemus a kijárat felé vezette Nialát, mutatva neki az utat.

Csámcsi végzett az almával, és rájött, hogy történt körülötte valami, amiről lemaradt. Ezt nem hagyhatta szó nélkül, és éktelen sipításba kezdett. Alarik elkésett, és hiába fogta be csuuzmája száját, a hang már elért az ajtóig.

Niala hátrafordult, és kíváncsian nézett fölfelé a szénapadlásra.

Alarik nem habozott, villámgyorsan begurult az egyik szénakupac mögé. Csámcsi tehetetlenül vergődött a kezei között.

- Van ott valaki? – kérdezte Niala.

- Áh, biztos csak egy galamb, vagy patkány! – mondta a gazda, de hangja aggodalmasan csengett.

Gyors kitessékelte a lányt az ajtón.

Alarik kidugta a fejét a szénarakás mögül. Haja tele volt szénaszálakkal. Csámcsi kiszabadította magát a szorításból, és izgatottan szaglászott lefelé a létra felső fokáról.

Alarik rosszallóan nézett rá.

- Na tessék! Majdnem elárultál, te sipákoló rosszaság!!!