Esteledett. A Hellunyat várába vezető út porát lovak patái kavarták fel. Egy fehér páncélos lovag haladt legelöl, mögötte pedig egy seregnyi apród. Épp a délutáni gyakorlatból igyekeztek hazafelé. Arcukon látszott a fáradság, szemük kopogott az éhségtől.

Leghátul egy szőke fiú ügetett barna sztyeppi póniján. Lehetett úgy tizenegy éves. Barna térdig érő nadrágot, és ugyanolyan színű zekét viselt. Mindkettő bőrből készült. Jobbra-balra nézelődött, és közben egy kicsit lemaradt a többiektől.

Az ösvény melletti erdőben mozgásra lett figyelmes. Mintha egy kisebb állatka ugrott volna egyik fa takarásából a másikba.

- Ne maradj le Alarik! – hallatszott a Fehér Lovag hangja.

- Igen Paravain mester! – hangzott a csengő fiúhang.

Alarik felzárkózott a fáradt apródsereghez, de amint az út éles kanyart vett ismét lemaradt.

Visszafordította póniját, és leszállt a nyeregből. Szőke haját kisöpörte a szeméből és elindult az erdő félhomályába.

Hunyorogva kémlelt körbe, és kereste az állatot. De bármerre nézett is csak faágakat és dús lombkoronát látott.

Aztán egyszer csak neszt hallott maga mögött, és egy izgatott sípolást.

A hangok váratlanul érték, így ijedten fordult hátra. Előtte úgy 5 lépésnyire egy csuuzma szimatolta a levegőt.

Alarik lehajolt, és közelebb merészkedett az állathoz. Nagyon jól tudta, hogy nem szabad megfognia, mert ha az anyja a közelben van, akkor mindent megtesz a kicsinye védelmében.

És akármilyen aranyos is egy csuuzma, ugyanolyan harcias is tud lenni.

Ez a példány azonban egyáltalán nem volt harcias, sőt, inkább kíváncsi volt.

Az apród letérdelt és a kezét nyújtotta az állat felé. Az azonban befutott egy fatörzs mögé. Alarik nem mozdult, hátha úgy bátrabb lesz a kis jószág. De semmi nem történt. Mintha a föld nyelte volna el a csuuzmát.

Végül csak meghallotta a levelek zizegését a háta mögött, és érezte, hogy egy pici mancs kapargatja a nadrágja zsebét.

- Ezt szeretnéd? – kérdezte Alarik, és kivette a lerágott illatalmát a zsebéből. A csuuzma hátrébb szaladt jó fél métert, de az almáról le nem vette a szemét.

A fiú kinyújtotta az almát markoló kezét. Az állat közelebb ment, és megszagolta a gyümölcsöt. Fekete gombszemével még egyszer ránézett a szőke fiúra, majd hirtelen kikapta a kezéből az ételt, és falni kezdte. Hangos csámcsogásától még a madarak is elhallgattak.

Alarik a kezét, amiben az almát tartotta, még mindig a levegőben hagyta, de másik kezével szép lassan megsimogatta az állat hátát.

- Milyen jó, hogy nem ettem meg, igaz? – kérdezte halkan a csuuzmától, bár tudta választ úgysem kaphat. – Így legalább te jóllaksz!

Az alma szempillantás alatt eltűnt, és a csuuzma fekete szemével mohón nézte az apródot, hátha kaphat még tőle valami finom falatot.

- Sajnálom pajtás, de nincs több illatalmám. – mondta Alarik és visszaindult pónijához.

A csuuzma panaszosan sipákolt. Néhány bizonytalan lépést tett a fiú felé.

Az felült a pónira, és irányba fordította hátasát. Még egyszer visszanézett, de az állatnak már nyomát sem látta.

Mikor belovagolt a Grál várba, tudta ismét rossz fát tett a tűzre. A többi apród már mind tele hassal csutakolták lovaikról a port.

Paravain, a Fény Harcosainak vezetője Morwenával beszélgetett. Alarik megpillantotta Morwena mellett a húgát is, Alienort. Neki is szőke haja volt, és fehér ruhát viselt.

- Á! Hát megjött végre az elkóborolt apród is! – Hallatszott Paravain kissé dühös hangja.

Alarik szégyenkezve sütötte le a szemét. Figyelmét nem kerülhette el, a közelben álldogáló többi apród gúnyos kuncogása.

- Szabad megtudnom, merre kószáltál már megint Alarik? – kérdezte a lovag.

- Sajnálom uram, de a pónim kifáradt, és az út hátralévő részét gyalogszerrel tettem meg.

- Értem. Nos elég fegyelmezetlen, és meggondolatlan vagy Alarik! Ezekkel a tulajdonságokkal nem válhatsz a Fény Lovagjává! És amennyiben nem változtatsz a hozzáállásodon, kénytelen leszek visszaküldeni téged Aranyországba.

- Megértettem uram! – mondta megbánó hangon a fiú.

- Most elmehetsz. Holnap, a sorakozónál pontos legyél, ha megkérhetlek!

- Úgy lesz, uram!

Alarik nem a szobájába ment, hanem a konyhába, hogy csillapítsa éhségét. Mivel az illatalmáját a csuuzmának adta egész délután egy falatot sem evett.

A konyhán senki nem volt, így gond nélkül nekiállt enni.

Kisvártatva csatlakozott hozzá Alienor is.

- Paravain nem lelkesedett, hogy lemaradtál. – kezdte.

- Tudom. És nem fog megtörténni még egyszer, ígérem. – nyugtatta húgát az apród.

Alienor csak egy évvel volt fiatalabb bátyjánál, mégis néha komolyabban viselkedett.

Alarik nem mesélt a csuuzmáról, inkább hallgatta, hogy húga mi mindent tanult Morwenától a gyógyfüvekről.

A fiú rég befejezte az étkezést, és csak ültek a konyhában beszélgetve, mikor zajt hallottak a kamra felől. Mindketten felálltak és az ajtó felé igyekeztek.

Alarik kinyitotta az ajtót, és a meglepetéstől tátva maradt a szája.

- Jajj ne! – suttogta.

A kamrában ugyan is nagy csámcsogás közepette egy csuuzma ette meg az értékes télire való elemózsiát.

Mikor az állat észrevette, hogy őt nézik, nekiiramodott, és Alienor lába között kisurrant a konyhából.

- Meg kell találnunk, mielőtt valaki más találná meg! – mondta Alarik és sietősen elindult a kijárat felé.

Alienor megfogta a karját, és visszahúzta.

- Mi folyik itt Alarik? És kié ez a csuuzma?

- Az enyém. Az hazafelé úton láttam meg, és odaadtam neki a maradék illatalmámat. Szerintem követett a várba.

Alienor hitetlenkedve nézett rá.

- Te enni adtál egy csuuzmának?

- Majd később megbeszéljük, most nincs erre időnk! – mondta Alarik, felkapott a földről egy illatalmát és kirohant a konyhából. Alienor utána futott.

Mire besötétedett a két testvér bejárta az egész várat, de a csuuzmának nyoma sem volt.

Bejárták a hálószobáktól kezdve az istállóig az egész várat. Végül már mindketten teljesen kimerültek, és leültek a kórház kertjében.

- Ezt nem hiszem el, hogy enni adtál egy csuuzmának! – ismételte az este folyamán már vagy ötödszörre Alienor. – Ha kiment a várból, és szól a társainak, ellepnek minket, és egész télen nem lesz mit ennünk!

- Higgy nekem, ez egyedül volt! És még itt van a várban!

- Na ezt meg honnan tudod? – kérdezte Alienor, és közben úgy nézett a bátyjára, mintha azt mondta volna, hogy kebelbarát lett egy grollf-al.

- Érzem. – monda meggyőződéssel a fiú.

Ekkor a mögöttük lévő bokorból halk sipogást hallottak.

Megfordultak, és egy kis fekete orrocskát láttak kikandikálni a levelek közül.

Az orrhoz csatlakozott egy fej, mosómedvére emlékeztető, „maszkkal” a szemek körül. Egy szürkés-barna bundájú test, s végül egy szürke-fekete gyűrűs bozontos farok.

Egy kis csuuzma állt a testvérek előtt.

Alarik belenyúlt a zsebébe, és odatolta az illatalmát a kis fekete orrocska elé.

A csuuzma vidáman sípolt egyet, majd kikapta a fiú kezéből a gyümölcsöt, és hangos csámcsogással falni kezdte.

- Olyan mohón eszik, hogy csak úgy csámcsog! – csóválta a fejét Alienor.

- Biztos nagyon éhes lehet. – bizonygatta Alarik.

Lépések zaja hallatszott a várudvar felől, s hamarosan feltűnt Paravain lovag alakja.

- Ha meglátja végünk! – mondta halkan a lány.

De már késő volt. Paravain érdeklődve figyelte mit tevékenykednek a fiatalok.

- Ti még ilyen későn is itt… - kezdte, de ekkor megpillantotta a csuuzmát. – Mit csináltok ezzel az állattal? Csak nem enni adtatok neki? – folytatta dühös hangon.

A csuuzma kezéből kiesett az alma, és gyors szárnycsapkodással felreppent Alarik vállára.

Botorság lett volna tagadni a tagadhatatlant, ezt a fiú is belátta. De nem tudta mit is mondjon.

- Ez megbocsájthatatlan! – korholta a testvéreket a Fény Lovagja. – Hogy adhattatok enni egy csuuzmának?!?!

Újabb lépések hallatszódtak és egy idősebb férfi csatlakozott a társasághoz.

- Jó estét Elysion uram! – köszöntötte őt Paravain.

Alarik és Alienor is meghajoltak.

- Nocsak. – kezdte mosolyogva a Fény Őrzője. – A fiatal apródnak sikerült befognia egy csuuzmát. Elismerésem!

- Köszönöm, uram! – mondta halkan Alarik.

- De uram! Nem maradhat a várban az állat! Megeszi a téli élelmünket, és ha a társait is idehívja… - ellenkezett a lovag.

- Paravain. Szerintem a fiú tud majd vigyázni rá, és ahogy így elnézem ez a csuuzma már meg is kedvelte őt. – nézett Elysion az állatra, aki Alarik vállán csücsülve nyalogatta a fiú arcát.

- Hát legyen, de nem szeretnék semmi panaszt hallani a konyháról Alarik! – mondta kicsit lágyabban a Fény harcosa.

- Úgy lesz uram! És köszönöm!

Elysion felvette a földről az elejtett almát.

- Megengeded? – nézett Alarikra.

- Hát persze, uram! – Alarik csak úgy sugárzott a boldogságtól, és büszkeségtől.

A Fény Őrzője a csuuzma felé tolta a gyümölcsöt. Az állat izgatottan sipákolt, és fekete szemével az almát nézte.

- Vedd csak el! – bíztatta Alarik.

A csuuzmának nem kellet kétszer mondani. Egyből kikapta az almát Elysion kezéből, és hangos csámcsogással enni kezdte.

- Azt hiszem Csámcsi lesz a neve. – mondta az apród. – Rászolgál a nevére.

Mindannyian nevettek.

- Hát fiam, még senkiről nem hallottam, hogy megszelídített volna egy csuuzmát. – mondta elismeréssel a Fény Őrzője.

- És milyen hamar összebarátkoztak! – lelkendezett Alienor is.

- Hát ez egy igen különös barátság. – mosolygott Paravain.