- Ne ijedj meg, kérlek! Felőlem semmi veszély nem fenyeget! – kezdte Alarik, és hamar felállt.

- Akkor mégis mit keresel itt? – vonta kérdőre őt a lány.

Alarik habozott. Elmondja a lánynak az igazat, és ha elmondja, vajon elhiszi majd? És egyáltalán mivel bizonyíthatná? És különben is, neki minden joga megvan, hogy erre lovagoljon!

A hallgatásnak végül Csámcsi vetett véget. Kidugta orrát a pulóver alól, és lehuppant a földre.

A lány kíváncsian vizsgálgatta, majd megszólalt:

- Ez nem is mosómedve.

- De nem ám! – mondta elismeréssel Alarik.

Amióta itt tartózkodik a lány vonta le leghamarabb a következtetést.

- Ez egy csuuzma, Niala. – mondta Alarik. – Méghozzá a legfalánkabb egész Aventerrán!

El akart dicsekedni, hogy sikerült befognia egy csuuzmát, akit aztán szépen nevelgetett. De ahogy kimondta már meg is bánta.

- Aventerrán??? Csuuzma??? És honnan tudod a nevem? Még sosem láttalak erre!

A lány arcára értetlenség ült ki. Alarik kihasználta az alkalmat, és felpattant Lottéra.

- Várj! Nem mehetsz el! Még nem válaszoltál!

Csámcsi felreppent kis gazdája vállára. Alarik meghúzta a gyeplőt, és ügetni kezdett a tanya felé.

- Legalább a nevedet áruld el!!! – kiáltott utána a lány.

- Alarik. – kiáltott vissza a fiú.

Mire Alarik visszatért a tanyára már feljött a nap. Dietrich gazda még aludt, ezért visszavezette a kancát a bokszba és adott neki friss szénát és vizet. Közben saját magát szidta, hogyan vakíthatta el a dicsekvés a józan eszét.

Eszébe jutott Niala. Már az első szavánál megismerte a hangját. Ugyanaz a kedvesség, és lágyság csengett benne - még ha fenyegetőnek is akart tűnni - mint amilyennel előző nap beszélt Nikodemusszal.

Felmászott a szénapadlásra és letelepedett a földre.

Csámcsi felmászott az ölébe és megnyalta Alarik kezét, jelezve a fiúnak, hogy ideje lenne, ha elkezdené simogatni.

- Jajj Csámcsi, most mi tévő legyek? Nem mondhatom el neki az igazat. El sem hinné.

A csuuzma mintha értette volna és panaszosan sípolt egyet.

Még egy ideig ült a fiú, vakargatva a csuuzmáját, de mikor már Dietrich gazda is felébredt ideje volt munkához látnia.

Nikodemus egy adag munkát osztott ki rá, mivel ő a közeli városkába, Hohenstadtba igyekezett néhány fontos elintéznivaló miatt.

- Tehát, miután vizet és friss szénát adtál a lovaknak, jó lenne, ha le is mosnád legalább Laura lovát. Ugyanis említette, hogy a héten kijön majd lovagolni.

- Értem. – bólogatott Alarik.

- És ami a legfontosabb! Ne menj el a tanyáról, és meg ne lásson senki, világos?

- Mint a Fény ereje!

A gazda fejcsóválva távozott. Még mindig nem szokta meg az aventerrai fiú furcsa beszédét.

Alarik hozzá is látott a munkához, mivel még a délelőtt folyamán végezni akart teendőivel.

Hamar elhordta az összes szénát, és hozzákezdett Szélvihar lecsutakolásához.

Csámcsi vidám sípolásokkal fröcskölte szét a vödörből a vizet. Alarik fegyelmezése semmit sem használ a csuuzma játszadozása ellen. Csámcsi annyira belejött, hogy mire Alarik befejezte Laura lovának tisztítását több víz volt a vödör körül, mint benne.

- Jaj, Csámcsikám, nézd, mit műveltél! – szidta a fiú a pajkos állatot. – Most még ezt is takaríthatom fel utánad!

De Csámcsit nem nagyon hatották meg a mérges szavak, sőt tovább fröcskölte a vizet.

A fiú végül ráhagyta, és egy seprűvel a kezébe nekiállt feltakarítani a kiömlött vizet.

Nem is vette volna észre, hogy a csuuzma befejezte a hancúrozást, ha nem hallotta volna meg a háta mögül jövő csámcsogó hangot.

- Laura! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljössz… - kezdte a fiú, de amint megfordult elhallgatott.

Ugyanis nem Laura állt előtte, nem is Dietrich gazda, hanem Niala…

- Szervusz Alarik! – köszönt a megszeppent apródra. – Még nem válaszoltál a kérdéseimre.

Niala felvonta a szemöldökét, de közben mosolygott. Élvezte, hogy zavarba hozott egy fiút.

Alarik egy ideig csak nézte a lányt, aztán próbált értelmes szavakat kipréselni a száján. Kisebb-nagyobb sikerrel.

- Hát… Öhm… - kezdte.

Végül nyugalmat parancsolt magára és nekifutott még egyszer a mondatnak.

- Üdv néked is, Niala. Miféle kérdésekre gondolsz?

Próbált ártatlannak tűnni, bár tudta, hogy mindez teljesen felesleges. A lány pontosan tudta, hogy tudja milyen kérdésekről is volt szó.

- De furcsa szerzet vagy te, hallod. Honnan csöppentél ide? – kérdezte türelmesen Niala.

Alarik felvezette a lányt a padlásra, és leültette egy kupac szénára.

- Aventerráról jöttem, és Elysiont, a Fény Őrzőjét szolgálom. A téli napfordulókor kerültem a Földre… - kezdte.

Niala türelmesen és izgalommal telve hallgatta végig. Nem szólt semmit, csak néha pislogott nagyokat.

Alarik elmesélte, hogy Aranyországból származik, és az apja Malik király elküldte őt és húgát, Alienort Hellunyatba tanulni. Beszélt a Fény erőiről, és Borboronról, aki mindenáron az Örök Semmibe akarja taszítani Aventerrát, és vele együtt a testvérbolygóját is, a Földet.

Elmondta, hogyan jutott át a mágikus kapun a téli napfordulón, és a Földön tartózkodása óta merre járt. Végül a lány lelkére kötötte, hogy semmilyen körülmények között nem beszélhet erről senkinek.

Mikor befejezte a beszámolót komolyan nézett Nialára. A lány állta a tekintetét, de még jó néhány percig egy szót sem szólt. Végül Alarik törte meg a csendet:

- Ha kételyeid támadnak, megértelek! De hidd el, semmivel sem mondtam többet a valóságnál.

- Nem Alarik, hiszek neked! Mivel magyaráznám akkor, a különös beszédedet és ezt a csuumlit az öledben.

Alarik mosolygott.

- Ez itt egy csuuzma, de én csak úgy hívom, hogy Csámcsi. – vakargatta az állatka fülét a fiú.

Csámcsi érezhette, hogy róla beszélnek, ugyanis büszkén sipákolt és nyalogatta gazdája kezét.

- Valahogy illik rá a név. Mert egyből befalta az almát, amit hoztam.

Mindketten nevettek.

Alarik örült, hogy a lány elhitte neki a történetet, és egyáltalán nem kételkedett egyetlen szavában sem.

A délelőtt hátralévő részében beszélgettek és nevettek. Niala elmondta, hogy apjával él a szomszéd tanyán, és segít neki a ház körül. Édesanyját még kiskorában veszítette el, és semmi emléke sem maradt róla egy miniatűr festett képen kívül. Ahogy az anyjára épp úgy a gyermekkorára sem emlékszik. Ezt igen különösnek találja, ezért Alarikkal is megosztotta.

A beszélgetés közben Csámcsi átreppent Niala ölébe és mindenáron a figyelem középpontjába akart kerülni. Alarik mosolyogva csóválta a fejét, a lány is nevetett.

Aztán hangokat hallottak. Egy autó fékezett le a tanya előtt, és hangok szűrődtek be.

- Köszönöm Attila…

Alarik elsápadt. Csámcsi is izgatott sípolásba kezdett.

- Nem találhatnak itt! Ha megtudják, hogy találkoztunk, akkor baj lesz! Senki nem láthat engem!

- Majd kisurranok hátul!

Leszaladtak a létrán. Hallották, ahogy a gazda elköszön az autó vezetőjétől.

- Gyorsan! – suttogta Alarik.

- Várj! Találkozunk még? – kérdezte Niala a fiút.

- Szavam rá! – mosolygott az apród, és intett a lánynak, hogy induljon.

Csámcsi szomorú sípolást hallatott.

Az istálló ajtaja kinyílt és belépett rajta Nikodemus Dietrich. Meglátta Alarikot seprűvel a kezébe, amint a bokszok között serénykedett.

- Látom, végeztél a munkával! – köszöntötte. – Ideje megebédelnünk.