Nikodemus gazda nem tévedett. Másnap Laura eljött a tanyára. De nem lovagolt sokáig. Egy fél óra sem telt el azóta, hogy kilovagolt, mikor Alarik meglátta, hogy újra az istálló felé üget.

Bevezette Szélvihart a bokszba, és gondterhelten leült az ajtóban.

Alarik a szomszédos bokszból kihajolva köszöntötte őt.

- Ma nem voltál valami kitartó!

- Szia Alarik! – felelte Laura. Örült, hogy látta a fiút, akinek a jelenléte mindig határtalan meghittséget és bizalmat keltett benne.

Csámcsi egyből a vállán termett, és nyalogatni kezdte az arcát. Egész addig nem hagyta abba a kérlelő sípolást, amíg Alarik nem közölte Laurával, hogy a zsebében lévő almát szeretné megkaparintani a mindig éhes és rettentően mohó csuuzma. Laura odaadta az uzsonnáját az állatnak, aki óvatosan kikapta a gyümölcsöt a kezéből, és csámcsogva kezdett neki.

- Valami baj van, vagy egy mancsomork állta utadat? – kérdezte Alarik, miközben levette Szélviharról a nyerget, és Laura táskáját.

Laurának kikerekedett a szeme. Először is fogalma sem volt arról, hogy mi az a mancsomork. Másodszor csodálkozott, hogy ennyire látszódik aggodalma az arcán. Végül nem kérdezett rá, mi is az a fura nevű valami, amiről az apród beszélt, mert nem akarta, hogy Lukas után más is oktatóbeszédet tartson. Inkább kiöntötte bánatát és kétségeit a fiúnak.

Az türelmesen hallgatta. Közben mondatról mondatra szállt el az ő jókedve is.

Laura ugyanis elmesélte az álomutazásán történt eseményeket. Mesélt Reimar von Ravensteinről, akit csak Kegyetlen Lovagként emlegettek. Elmondta a menekülésüket, és a találkozást Syrinnel, a gyanúsan gonosz nővel, és hogy miről beszélt Reimarral.

- Hát igen. – csóválta dühösen a fejét Alarik. – Syrinnek megvannak a maga mocskos kis trükkjei! Magam is majdnem áldozatául estem, amikor hárpia alakjában megtámadott a Kénkő-mocsárban. Egyedül Silvannak köszönhetem az életemet.

- Szóval még mindig él? Ráadásul kedvére cserélgetheti az alakjait? – szörnyedt el Laura.

- De még hogy! Jártas a fekete mágiában, ráadásul Aventerrán talán nincs is, aki jobban értene ehhez a mágiaághoz.

- És a halálmerevség? Azt is csak Aventerrán lehet alkalmazni?

Alarik elgondolkodott. Nem tudott túl sok mindent erről a fajta kínzásmódról, mégis elegendő válasszal tudott szolgálni a kíváncsi Laurának.

- Ha az emlékeim nem csalnak, akkor a halálmerevséget valamiféle elixírrel váltják ki…

Laura a szavába vágott:

- És ha Syrin idehozta a Földre, biztos használta is! – kiáltott fel.

- Nem, ez biztos nem történt meg. – a szőke fiú mosolyogva csóválta meg a fejét. – Ezt azért tudom, mert a halálmerevséget egyedül a fhurhurok alkalmazhatják. Még Syrin sem képes rá, bármily nagy erővel rendelkezik is.

- Fhurhurok? – Laura arcára mintha ezernyi kérdőjel ült volna ki.

- A fhurhurok egész Aventerra leggonoszabb feketemágusai. Csak ők idézhetik elő a halálmerevséget, és csak ők oldhatják fel!

- Tehát van ellenszer! Ez csodálatos! – lelkesült fel Laura.

- Na igen, de ez még nem ad okot az örömre. – mondta sötéten Alarik. – A főzet nagyon erős varázslattal készül, mégis csak egy holdtöltéig elegendő. Ezután meg kell újítani, vagy a merevség felolvad. Ugyan is hét hold elteltével… - itt elhallgatott, mert maga is megrettent mondanivalója súlyától. - …Hét hold elteltével a merevség végleges és visszafordíthatatlanná válik. Hiába van ellenszer, mit sem ér! Az áldozatot már nem lehet megmenteni!

Laura szörnyen elsápadt. Az összes vér kiment a fejéből. Egy szót sem tudott kinyögni.

Alarik nem is kezdeményezett beszélgetést, had dolgozza föl a lány a hallottakat. Elég megrázó lehet először hallani egy ilyen szörnyűségről.

Laura egy ideig még ült egyhelyben, majd felállt és a lovaknak szénát pakoló Alarikhoz fordult.

- És veled mi történt a napokban? – kérdezte érdeklődve.

- Sokat dolgozom itt, az istállóban. Sok munka van, amit Dietrich gazda előszeretettel ruház rám. – mondta kissé fáradt hangon.

Gondolkodott elmondja-e Laurának a megismerkedését a szomszédos tanyán élő Nialával, de nem akarta, hogy kitudódjon, leleplezték a titkát. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy nem bízott volna a lányban, de minél kevesebben tudnak a dologról, annál kisebb volt az esélye, hogy kitudódjon.

Végül csak óvatosan kérdezett rá:

- Ismersz errefelé egy Niala nevű lányt?

Laura töprengett egy kicsit, majd mintha lámpást gyújtottak volna a fejében, egyből válaszolt.

- Igen, ha jól emlékszem a szomszédos tanyán lakik. De miért kérdezed?

- Két napja járt itt, és beszélt Nikodemussal. Gondoltam hát, lehet, te is ismered.

- Igen. De különös hírek keringtek róla, és mindenkivel megszakította a kapcsolatot.

- Miféle hírek? – hagyta abba Alarik a lapátolást.

Csámcsi felrepült a vállára, és izgatottan sípolni kezdett.

- Én azt hallottam, hogy nagyon beteg. Valami visszafordíthatatlan kórt diagnosztizáltak nála. – mondta sajnálattal Laura.

- Mit csináltak?

Laura rájött, hogy Alariknak fogalma sincs a modern orvostudományról, azt meg még úgyse tudhatta mi az a diagnosztizálás. Egy kicsit elmosolyodott, hogy végre valamit ő tud jobban.

Arra gondolt, hogy bárcsak egyszer Lukasszal szemben lenne ilyen fölénye. De nem mondott semmit, inkább elmagyarázta az apródnak, amit tudott.

- Nos valamiféle betegsége van, ami gyógyíthatatlan. Az apám, mielőtt elhurcolták volna Aventerrára, ismerte az ő apját, és megtudott néhány dolgot.

Alarik némán hallgatta a beszámolót, és közben villámként cikáztak fejében a gondolatok.

- Ha jól tudom, az orvosok azt mondták akkor, hogy 16 évnél nem nagyon fog többet élni. Bár azt nem tudom, mi baja van.

- És most hány éves? – kérdezte izgatottan Alarik.

- Ha jól tudom, nemsokára betölti a tizennégyet. Néhány hét múlva.

- Akkor még van legalább két éve hátra. – vonta le az apród keserűen a következtetést.

- Igen. De előfordul, hogy az orvosok tévednek! – mondta reménykedve Laura.

Régen elég jól ismerte a lányt, mivel a szüleik gyakran találkoztak. De az utóbbi két évben nem nagyon látták egymást.

- De miért érdekel téged annyira? – kérdezte gyanakodva Laura.

- Hát…Csak…

De nem fejezte be, mert Laura a szavába vágott.

- Te jó ég, már ennyi az idő! Én meg megígértem Percynek, hogy ma még elmegyek egy kicsit edzeni hozzá!

Alarik meglepetten pislogott, de nem bánta a dolgot. Hisz nem tudott volna mit válaszolni Laura kérdésére. A lány felkapta a hátizsákját, és elrobogott.

- Ne haragudj, Alarik! Majd még beszélgetünk, de még szerencse, hogy ránéztem az órámra! – kiabált vissza majd eltűnt a kapu mögött.

Alarik intett, de mihelyst Laura eltűnt a ház mögött, felnyergelte Lottét.

Sebesen kilovagolt az istállóból, és a szomszédos tanya felé vette az irányt.

Fejében ködként kavarogtak a gondolatok. Niala beteg… Nem szólt róla… Nem bízna benne?… Mégsem hinné el, amit mondott magáról?...

Lotte szélsebesen vágtatott. Csámcsinak a karmaival kellett kapaszkodni Alarik pulóverébe, hogy le ne essen a fiú hátáról. Úgy hullámzott a levegőben, mit szeles időben egy zászló. Panaszos sípolását elnyelte a mellettük terülő erdő.