Jelenetek a múltból - 1.

Nymphi  2007.07.08. 19:42

A Leander házban hajnaltól kezdve égett a villany. Egy karcsú, hosszú, fekete hajú nő tett-vett a konyhában. Magában dúdorászott, miközben a levest kevergette. A húst már berakta a sütőbe, hogy délre tökéletesen átsüljön. Már csak a torta van hátra. Ha valaki látta volna ezt az asszonyt, rögtön sejtette volna, hogy fontos neki ez a nap. Abbahagyta a dúdolgatást, gondolataiban teljesen a tortakészítésre koncentrált. Talán ezért nem vette észre, hogy egy gyerek lépett be a konyhába.

-Jó reggelt, anyu! - köszöntette a fiú a nőt.

Az asszony rémülten fordult meg. Mikor meglátta a fiút, rögtön elmosolyodott.

-Jó reggelt, Mark! Miért keltél fel ilyen korán?

Mark nem válaszolt, inkább visszakérdezett:

-Te miért keltél fel ilyen korán?

-Jajj, hiszen tudod...

-Ja igen. A kedvenckének szülinapja van.

-Ne nevezd így!

-De jobban szereted őt, mint engem.

-Ez nem igaz. - háborodott fel az anya.

-De...

-Nem. - az anya újból elmosolyodott és átölelte a fiát. - Nagyon szeretlek téged is. - halkan, hogy fia meg ne hallja, sóhajtott egyet. Ma komoly fladat várt rá. A másik fiának egy olyan világot fog feltárni, ami nagyon sokban jobb, de sajnos sokkal rosszabb is, mint az a világ, amit az egyszerű emberek élnek.

-Menj vissza még az ágyadba egy kicsit. Nagyon korán van még, próbálj meg aludni...

-Jó...-motyogta egy ásítás közben Mark. Kiment a konyhából és visszament a szobába. Visszabújt az ágyba, de szinte rögtön ki is kelt. Visszament a konyhába, és újra anyja mögé állt.

-Mikor ébreszthetem fel a kedvenckét?

-Jajj, Mark, mikor fogod ezt abbahagyni?

-Majd ha ő is kikap akkor, amikor rám vág.

-Sosem szokott verekedni!

-Csak nem látod. - motyogta, de ezt már nem merte anyja szemébe mondani. - Szóval mikor verhetem ki az ágyból?

-Majd szólok. - lassan megfordította a fiút, majd kedvesen kitessékelte a konyhából. - Most pedig hagyjál dolgozni, mert készen kell lennem a sütikkel! Ha nem tudsz aludni, mássz be apd mellé!

A nő elmosolyodott.

-Hogy fog Jürgen örülni neki! - gondolta magában.

Egy pillanatig még nézte, hogy fut végig Mark a folyosón. A nő szinte látta maga előtt, ahogy a kisfiú beveti magát az ágyba és felkelti a férjét. Jürgen morog egy kicsit, majd átöleli a fiút és magához húzza. Mark nagyon ragaszkodott az apjához. Sokkal többet volt vele, mint anyjával. Ez érthető, hiszen a kicsi mindig úgy érezte, hogy édesanyja a bátyját jobban szereti.

Az asszony megrázta a fejét, majd megfordult és visszament a konyhába.

 

Reggel nyolc óra. Ajtócsapódás, léptek hangja, az ágyból a takaró alól morgás, újabb ajtócsapódás és egy éles kiáltás!

-Marius!!! Ébresztő álomszuszék!

Újabb morgás a takaró alól. Majd a morgást kiadó valami befordult a fal felé. Mark, aki kiáltott, ráugrott a takaróra. A takaró alól nyögés.

-Reggel van pedálkám! - Marius mindig is jobb tanuló volt Marknál, és a kisebb fiú mindig is kihasználta az alkalmat ezt Marius emlékezetébe idézni.

-Mennyi az idő? - morgott a takaró.

-Nyolc óra. - majd Mark feltápászkodott az ágyról. - Reggeli! Lenn vár már mindenki!

-Mindjárt megyek. - szólt - immár - egy borzas, fekete haj a takaró alól. Lassan előjött a fej többi része: egy szemöldök, egy fekete, csillógó szem, egy orr, egy száj. Amint a fej kinn volt, a fiú lekapta magáról a takarót és kiugrott az ágyból. Gyorsan felöltözött: magára kapta előző napi polóját, egy otthon használatos gatyát. A hajával nem sokat törődött, a kezével elsimította, majd lesietett a konyhába. Gyorsan lehuppant egy székre, mielőtt bármit mondhatott volna, az apja megszólalt:

-Elkéstél.

-Bocsánat, elaludtam.

-Biztos megint sokáig olvastál az este...

Marius nem szólt semmit. Igen, ez volt az igazság. De mi baj van abban, ha valaki az éjszakába nyúlóan olvas? Különben is, hétvége van, miért kell ilyenkor is betartani ezt a hülye "reggelizzünk időben" dolgot?

-Mondtam már, hogy bocsánat.

-Nincs semmi baj. - mondta az anya. - Mindenkivel előfordulhat.

-Ne védd már, Ellen! - morgott Jürgen.

-Nem védem, de túl szigorú vagy a fiúkkal. - Direkt nem Mariust modnott. Pedig az igazság az, hogy csak az idősebb fiúval szigorú az apa. De ez most csak olaj lenne a tűzre.

A két fiú nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel várták, hogy vége legyen a vitának a szüleik között.

-Kérlek! - nézett kedvesen a férjére Ellen. - Hagyjuk ezt most. Végül is...- rámosolygott az idősebb fiúra. - ...valaki ma tizenhárom éves lett.

Marius is elmosolyodott. Ő el is felejtette. Tulajdonképpen miért lenne ez a nap más, mint a többi? Ugyanúgy kezdőtdött, mint a többi. Felébredt, felöltözött, reggeliznek. Mit fog délelőtt csinálni? Valószínűleg ugyanazt, amit más napokon: olvasni, a barátaival találkozni. Már a szülei napi veszekedése is meg volt. Minden megtörtént ami szükséges volt egy napra. Miért lenne más?

Ellen folytatta:

-Mi a mai program?

-Én átmegyek az egyik barátomhoz.

-Jó, de kérlek, edébre legyél itthon.

-Marius? - nézett a fiúra.

-Én még nem tudom...délelőtt szerintem itthon maradok.

-Menj el inkább a nagyszüleidhez. Úgy tudom, szeretnének meglepni valamivel! Aztán kérd meg őket, hogy jöjjenek el ebédre!

-De jó ötlet! Köszi anyu!

-A te szüleid jönnek, Jürgen?

-Igen. - válaszolt röviden és tömören.

-Akkor nagy társaság fog összegyűlni itt. Még helyet is kell csinálnunk...ugye segítesz? - nézett rá a férjére.

-Persze. - bólintott.

Reggeli után mindenki elindult a dolgára. Mark ahhoz a bizonyos baráthoz, Marius pedig édesanyja szüleihez, akik a közelben laktak. Ellen és Jürgen pedig otthon készülődött a délutáni szülinapi ünnepségre.

 

Ezen a délutánon a konyhaasztal a nappaliban állt. Tele volt finomabbnál finomabb süteményekkel, édességekkel. A szülinapi torta a tizenhárom gyertyával az asztal közepén volt. A szoba szépen feldiszítve, minden csillogott és villogott. Az ajándékok csomagolópapírja szerteszét szórva, a különböző könyvek, játékok is a földön vagy az asztalon hevertek, de ezzel most senki sem törődött. A család tagjai elmélyülten beszélgettek egymással, senki sem vette észre, amikor Ellen az ünnepelt mellé lépett.

-Gyere velem egy kicsit! - fogta meg a fiú kezét. - Mondanom kell neked valami fontosat.

Együtt léptek be a konyhába, ahol az anyja leültette Marius egy székre. Ő szembe ült fiával és komolyan nézett rá.

-Amit most elmondok neked, először furcsán hangozhat. De meg fogod érteni, ebben biztos vagyok. Marius, te különleges vagy.

-Mindig ezt mondod... - szakította félbe a fiú.

-Nem...vagyis igen, de ez most más. Van egy különleges képességed, az álomutazás.

-Mi? - ámult el Marius. - Különleges? Képesség? Ezt komolyan mondod? - kérdezte, bár édesanyja arcán látta, hogy teljesen komolyan beszél.

-Igen. Megpróbálom elmagyarázni, úgy hogy megértsd. Szóval a Földnek van egy testvérbolygója, amit Aventerrának hívnak. Sokszor mondtam már neked, hogy a világon mindenhol - beleértve Aventerrát is - a jók és a rosszak kűzdenek. Te és én és még jópáran, azért vagyunk, hogy mgvédjük a Földet és az embereket ezektől a rossz emberektől. Te mától kezdve az Őrzőkhöz tartozol.

-Őrző? És miért itt mondod el ezt nekem? Miért nem a többiek előtt?

-Szépen sorjában mindent! - emelte fel a kezét Ellen. - Igen, Őrző vagy, és majd bemutatlak néhány társunknak is. Nagyon kedves emberek és segítőkészek is. És lesz egy tanárod...

-Milyen tanárom?

-Aki az álomutazásra tanít meg...

-Miért neked milyen képességed van?

-Én...ez egy kicsit bonyolult. Én különleges vagyok, mivel én a Tizenhármas jegyében születtem. Tehát az aventerrai időszámítás szerint a tizenharmadik hónap tizenharmadik napján, ami itt nálunk a december 5.-e. Nekem meg van mindhárom képesség: a gondolatolvasás, a telekinézis és az álomutazás is.

-Váóóó...és használod is ezeket a képességeket?

-Ha kell. Ne feledd egy Őrző saját céljaira sose használhatja a képességét. Csak akkor ha jót tesz vele. Ezt nem szabad elfelejtened, mert sok embernek voltak gondjai belőle.

-És ki lesz a tanárom?

-Majd meglátod. De azt hiszem még kell egy kérdésedre válaszolnom...

Marius kérdőn nézett édesanyjára.

-Miért nem a többiek előtt mondtam el neked...azért, mert ott kinn csak egy ember tudja ezt az egész történetet. Az apám. Ő is Őrző.

-És az ő képessége mi?

-Ő gondolatolvasó.

-Értem. - elhallgatott egy pillanatra, hogy átgondolja a kérdéseit. - Voltál már Aventerrán?

-Még nem. Oda csak különleges napokon - a napfordulókon - lehet elmenni egy Mágikus Kapun keresztül.

-Hol van ez a kapu?

-Meg fogom mutatni. Holnap odamegyünk! Most viszont menj vissza a nappaliba, már biztos várnak. És valahogy jelezd a nagypapának, hogy tudsz mindent! - mosolygott rá Ellen a fiára.

-Jó. - Marius felállt és elindult az ajtó felé. A nő mögélépett és még átkarolta. - Boldgo szülinapot kicsim! - szólt és megpuszilta a fiú fejét.

 

Másnap reggel Marius korán ébredt. A házban csend volt, ő felkelt és kinézett az ablakon. A tavasz első jelei már mutatkoztak a kertben. Rügyeztek a fák, a virágokon kis hajtások látszódtak. A természet is kezdett ébredezni...csak úgy, mint Marius ezen a reggelen. Rendkívül izgatott volt, bár sosem volt az a nagyon izgulós fajta. Érezte, hogy a mai naptól kezdve valami meg fog változni az életében. Amit tegnap az édesanyja mesélt neki, felkavarta. Nem igazán értett semmit, de remélte, hogy a mai napon mindenre fény derül.

Halkan kinyitódott az ajtó a háta mögött, a fiú hátra nézett. Anyja állt az ajtóban kedvesen mosolyogva.

-Gyere velem! - modta halkan és véggkísérte a lakáson, be a dolgozószobába. Ott egy kisládát ett elő és Marius kezébe adta. A láda szépen faragott fadoboz volt. Benne valami kis tárgy lehetett, halatszott, ahogy hozzákoppan a láda oldalához.

-Ebben a dobozban az Idő Kereke van, ami öröklődik a Tizenhármas jegyében születettek között. Te nem vagy az, de nem tudhatjuk, hogy a gyerekeid közül, valamelyik nem lesz-e az. Szóval...most figyelj, mert nagyon fontos...ha netán meghaénék...

-De anyu...

-Marius! Bármikor megtörténhet...szóval ha meghalnék, neked kell erre a ládára vigyáznod és továbbadnod a lányodnak.

-Értem. De úgysem fogsz meghalni... - szólt és megölelte az anyját.

-Sose lehet tudni... - sóhajtott nagyot Ellen, mint aki tud valamit. - Most pedig öltözz fel, mert egy órán belül indulunk. A nagypapa is jön velünk, szóval még hozzájuk is el kell menni.

Mairus hamar elkészült, kezébe vett egy új könyvet, amit születésnapjára kapott és várta édesanyját. Az út nem volt hosszú, hamar elértek egy kis faluba, ahol néhány emebr lézengett az utcán. Marius felnézett a könyvből, majd megkérdezte:

-Megérkeztünk?

-Majdnem. A vár a falun kívül van, a dombon.

-Vár?

-Igen. Egy vár, ahol egy iskola van...ez a németországi Őrzők központja.

-Tök jó. - foglalta össze tömören Marius az érzéseit.

A vár minden képzeletet felül múlt. Kedves, barátságos épület volt, bár látszott rajta, hogy átépítették.

-Ez egy iskola? - ámult el a fiú.

-Igen. Gyere! Már várnak minket.

Mindhárman elindultak a bejárat felé, ahol egy nagy kőóriás fogadta őket. A szobor utánuk fordította fejét, Marius szájtátva nézte.

-Igen, jól látod. Ő Portak, aki hűen segíti a Fény ügyét. - szólt Ellen, mielőtt fia bármit is kérdezhetett volna.

Marius ámulva sétűlt végig a folyosókon. Nehezen fogta fel, hogy valaki ilyen helyen is tanulhat. Nagyapja észrevette ezt a lelkesedést és odahajolt az unokához.

-Szeretnél ide járni?

-Persze! Ki ne szeretne?

-Majd megbeszéljük otthon. - bozolta össze a fiú haját.

Közben elérkeztek egy ajtóhoz, amin a következő felirat állt:

Ellen kopogott, majd belépett az ajtón. Benn egy középkorú férfi ült egy asztalnál és valamit olvasott. Felnézett a papírból, majd elmosolyodott.

-Áh...ti vagytok. Nem gondoltam volna, hog ilyen hamar ideértek.

-Marius korán kelt...nem kellett kelteni, ami általánban komoly feladat.

A fiú elvörösödött.

-De, anyu! - morogta oda neki. Morgenstern felállt a helyéről és odalépett a fiú elé.

-Szóval te vagy Marius...

-Igen uram, Marius Leander vagyok. - húzta ki magát.

-Én pedig Aurelius Morgenstern, az Őrző vezetője. - nyújtotta oda a kezét egy kézfogásra. - Szükségem lenne rátok az este... itt tudtok maradni? - fordult utána Ellen és az apja felé.

-Nem úgy készültünk... - szbadkozott Ellen. Látta, hogy Aurelius komolyan gondolta, amit mondot, ezért folytotta. - De ha nagy szükség van, akkor természetesen maradunk. Ha tud nekünk szállást adni.

-Ez természetes.

 

Az égbolt felhős volt, nem látszott a Hold. Hideg szél fújt. A parkban csend honolt, két házban égett a villany: az igazgató házában, és a házmesteri házban. Morgensternnél vendégek voltak, Attila Morduk pedig még az állatait etette. A két házban egyszerre szólalt meg az óra, éjfél volt. Egyszerre nyílt ki két ajtó, és egyszerre léptek ki belőle az emberek. Morgenstern melett egy magas, fekete hajú nő lépkedett, Attila egy férfivel együtt indult el. A parkbeli tó mellett álltak meg.

-Itt beszéltük meg vele. Hamarosan itt kell lennie. Bár legtöbbször késik. - mondta Aurelius.

-Hogy került hozzá egyáltalán a könyv? - kérdezte Ellen.

-Odaadtam neki...meggondolatlan voltam... - válaszolt az igazgató.

-Pont neki? - morogta Ellen apja.

-Felelőtlen voltam...

-Itt jön. - szólt Attila. És egy újabb alak jelent meg a sötétben.

-Vigyázat! Végig követett valaki! - morogta az idegen, akinek csuklya volt a fején.

-Látom...van valaki a hátsó fa mögött. - szólt halkan Attila.

-Sötétek? - kérdezte aggódva Ellen.

-Valószínű. A bokor alatt kardok vannak elrejtve. Ha támadnának, fogjátok meg őket és védekezzetek. - mondta Morgenstern.

-Ön gondolt arra, hogy valaki követni fogja ezt az őrültet? - nézett rá Ellen.

-Igen. Sőt biztos voltam benne...

Ekkor hátulról is zaj hallatszott. Mindenki egyszerre fordult hátra, majd Attila meglepetten mondta:

-A kölyök...

-Marius? - kérdezte Ellen. - Mit keresel te itt? Azt hittem alszol.

-Nem tudtam. Mi történik itt? - mintha erre a kérdésre vártak volna a rejtőzködők, hangos kiáltással kiugrottak a fák mögül. Nyolc alak jelent meg, mindegyik kezében valamiféle fegyver. Morgenstern és ellen egyszerre hajoltak le a kardért, a többiek követték a példájukat. Ellennek egy dolog járt az eszében: mentse a fiát. Kétségbeesésében felkiáltott:

-Vigyétek innen Mariust! - majd megfordult és az apjára nézett: - Apa! Vidd innen! - a férfi nem szólt semmit csak bólintott. Megfordult és megragadta Marius karját. - Gyere! -kiáltott rá.

-Ne! Segíteni kell nekik! Túlerőben vannak!

-Megoldják! Marius! Gyere már! A végén még megsebesülsz!

-Nem! Itt kel maradnom. - Marius teljesen kétségbe esett. Nyilvánvaló volt, hogy négyen nehezen fogják feltartani a nyolc ellenséget. A fiú tudta, hogy mennie kellene, de mégsem bírt mozdulni. Anyja többször is hátrapillantott. Egyik ilyen pillantásnál hátra szólt fiának:

-Marius! Menned kell!

A fiú nem mozdult. Ellen újra hátra nézett: - Menj már! - a nő előtt megjelent egy férfi, aki rátámadt Ellenre. Keményen harcoltak, Marius elámult mennyire ügyesen vív édesanyja. Ellen újra hátranézett, elindultak-e már. Ez felelőtlenség volt tőle, támadója kihasználta az alkalmat és beleszúrta a kezében tartott kardot a nő hasába. Ellen felkiáltott, Marius és a nagyapja egyszerre kezdtek futni a nő felé. Mire odaértek, Ellen már a földön feküdt halkan zihálva. Marius lerogyott mellé és könnyes szemmel nézte édesanyját. A nő mosolyt erőltetve arcára, halkan megszólalt:

-Marius, soha ne add fel a reményt. Én mindig melletted leszek...ne félj, nem lesz semmi baj. - megfogta a fiú kezét és megszorította.

-Anya... - próbált mondani valamit a fiú, de nem tudott semmit sem. Csak megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy anyja nem halhat meg. A seb viszont mély volt és súlyos. Már senkisem menthette meg Ellent. Még egyszer rámosolygott fiára és becsukta a szemét. Ellen Leander egy másik világba lépett át.