Alarik hanyatt feküdt a szénapadláson. A tetőn beszűrődő fényben játszadozó porszemekben gyönyörködött.

Gondolatai egész héten csak Nialán jártak. És a gyógymódon. Tudta, hogy veszélyes vállalkozásba kezd, de ígéretet tett. Ráadásul szereti Nialát.

Gyorsan teltek a napok és a napforduló egyre közeledett. Munka már nem volt sok a tanyán, de Dietrich gazda mindig figyelt, hogy ne menjen sehova a biztos rejtekből.

Ezért elég nehéz volt találkoznia a lánnyal. De minden időt, amit csak lehetett együtt töltöttek.

Alarik mindig kilovagolt a mezőre, azzal az ürüggyel, hogy ráfér Lottéra és Szélviharra egy kis mozgás, hisz Laura nem látogatott el a tanyára. Ígérete ellenére.

Persze ezeken a kiruccanásokon, mindig találkoztak Nialával. A lány egyre jobban félt tőle, hogy nem látja már többé az apródot, ha visszamegy a hazájába, Aventerrára. Alarik hiába nyugtatta minden alkalommal, hogy hű lesz ígéretéhez, a lány csak talált valami okot, ami meghiúsíthatná a fiú tervét.

- De mi van, ha ezen túl jobban odafigyelnek rád? – kérdezte egyszer. – Hisz te mondtad, hogy most is csak titokban szöktél át azon a kapun, vagy min.

- Ez így igaz. Sem Paravain lovag, sem Elysion nem tudhatják, hogy itt vagyok. Bizonyára már rég halottnak hisznek.

- De hisz akkor, ha visszatérsz, megbüntetnek majd, és akkor nem tudsz visszajönni sem!

- Ne gondolj a rosszra Niala! Higgy a Fény erejében és minden rendben lesz! – nyugtatta a fiú, és megcsókolták egymást.

Alarik hangokat hallott a lovak boksza felől. Felült, és feszülten figyelt. Tudta, nem mehet el megnézni, mi okozza, mert meglátják, és leleplezik.

Most mitévő legyek?

Óvatosan kikukucskált a szénakazal mögül. A kilátás nem volt épp a legjobb, de arra elegendő volt, hogy meglássa azt, amitől földbegyökerezett a lába.

Laura állt a lova mellett… És Nialával beszélgetett!!!

- Igen, hallottam róla, hogy elköltöztél a városból.

Jól van! – gondolta Alarik. – Semmi velem kapcsolatos dologról nem beszélnek!

- Apám szerint jót tesz nekem a friss levegő. Apropó, a te apáddal mi van? Már rég láttam. Sajnálom, hogy megszakadt a kapcsolat a szüleink között! – érdeklődött Niala.

- Én is sajnálom. Fogalmam sincs, miért vitatkoztak akkor, de azóta én sem hallottam beszélni őket. Aztán az apám eltűnt, és nem tudjuk, hol lehet. – mondta Laura.

Nem akarta bevallani barátnőjének, hogy igen is tudja, hogy hol van az apja. Már kiáltotta is volna, hogy az apját a gonosz sötétek – többek között Pinky és Quintus doktor – segítségével hurcolták Aventerra földjére, egyenesen a Sötét Erőd leghidegebb, és legsötétebb cellájába.

De nem tehette. Nialának fogalma sincs a ravenstein-i Őrzők és Sötétek közötti harcról, ahogy a testvérbolygóról sincs.

- Eltűnt? – hitetlenkedett Niala. – Nagyon sajnálom!

- Én csak azon bánkódom, hogy nem békült ki az apáddal!

- Hát igen, de örülök, hogy legalább mi megtartottuk a barátságunkat.

- Én is! Néha eljöhetnél a sulihoz! Szívesen látnánk!

- Köszönöm, még megfontolom az ajánlatot!

Laura levette a hátizsákját, és kivett belőle egy szatyrot.

- Ne haragudj, de rengeteg házit kaptunk matekból, és mennem kell! Ezt odaadnád Nikodemusnak, ha megjön?

- Persze! – vette át a csomagot Niala.

- Akkor, szia! És remélem, hamarosan még látjuk egymást!

Átölelték egymást, majd Laura elment.

Mikor elérkezettnek látta az időt, Alarik előbújt. Lemászott a létrán, és odasietett Nialához.

Átölelték egymást, és megcsókolta a lányt.

Aztán bebújtak az egyik bokszba, és leültek a földre. Niala a fiú vállára hajtotta a fejét.

- Sajnálom, ami Laurával történt! – kezdte Niala.

- Mit? Hogy az apját Aventerrára hurcolták?

- Hogyan? Elhurcolták? De miért?

- Laura a tizenhármas jegyében született, ezért különleges képességei vannak. – kezdte Alarik. – De csak az apja avathatja be ezekbe a titkokba, ezért még a 13. születésnapja előtt elrabolták őt. De Laura mégis megtudta valahogy a nagy titkot, és most ő is a Földi Őrzők közé tartozik.

Alarik elmesélte, hogy Borboron elfogta Laura apját, hogy ezzel sakkban tartsa a lányt. Beszélt az Őrzőkről és a Sötétekről is. Az örök harcról itt az Embercsillagon, mely egybefonódik Aventerra sorsával is.

- De ha Laura tudja, hol van az apja, akkor miért nem szabadítja ki?

- Ez nem ilyen egyszerű. – oktatta az apród. – A mágikus kapu csak négyszer nyílik ki egy évben. Csakis ilyenkor léphet át a kiválasztott Aventerra földjére. És csakis a következő napfordulón térhet vissza. Vagy még ugyanazon a napon, a hajnali napsugár érkezése előtt!

- De egy nap nem elég Laurának. – értette meg Niala.

- Pontosan! És emellett még különböző feladatai is vannak. Ráadásul a Sötét Erődöt nagyon szigorúan őrzik! Élve még sosem tért vissza onnan senki, aki a Fényt képviseli. Jómagam is próbálkoztam egyszer bejutni, de majdnem odavesztem! – Alarik megborzongott. – Soha többé nem vágyom vissza oda!

- Értem!

Egy darabig hallgattak. Niala hallottakon töprengett. Alarik pedig az ellenszeren törte a fejét.

A hallgatásnak végül Csámcsi vetett véget, aki nagy csörgés közepette bemászott egy zacskóba. A fehér zacskó rátekeredett a csuuzmára, aki kétségbeesetten siptozott. Végül Niala mentette meg a bajbajutott állatot, levéve róla a nejlont.

- Ezt Laura hozta. – közölte a lány, mikor Csámcsi ijedtségéből magához térve kíváncsian szaglászta a levegőt. – Oda kell adnom Dietrich gazdának.

- De hisz ez a ruhám! – mosolygott Alarik, mikor felismerte zekéjét. – Odaadtam Laurának. Ha jól tudom álomutazásra készült. Ezek szerint sikerült neki.

- Álomutazás? – Niala arcán ismét kérdőjelek jelentek meg.

- Ez is az Őrzők különleges képességei közé tartoznak… - kezdte Alarik, de neszt hallottak odakintről.

- Ez a gazda lesz! – esett kétségbe Niala.

Gyors felpattantak.

- Most menj! Nem találhatnak együtt minket!

Niala átölelte a fiút, majd futásnak eredt a hátsó ajtó felé. Alarik gyorsan felszaladt a szénapadlásra. Hallotta, amint csapódik a hátsó ajtó, és ugyanabban a pillanatban nyílik a főajtó.

A gazda hazaért, és vacsorázni hívta az apródot.

Elérkezett a napforduló hajnala. Alarik felvehette végre a megszokott ruháját. Már délelőtt megetette Szélvihart, és izgatottan várta a hazatérést, és a küldetést, amit kitűzött maga elé. Meg kellett találnia a gyógymódot Niala számára.

A délutáni órákban aztán felnyergelte a fehér kancát. De végül úgy döntött, hogy gyalog indul útnak a szomszédos tanyára, hátha Laurának szüksége lesz hátasára.

Dietrich gazda elengedte a fiút, hisz csak sétálni indult.

Mikor az erdőben találkozott Nialával egyből egymás karjaiba borultak.

- Niala! Ma el kell mennem, vissza az otthonomba!

- Úgy féltem, hogy eljön ez a nap! Nem hagyhatsz itt. Kétségek között!

- Visszajövök, ígérem!

- És addig? – kérdezte a könnyeivel küszködve a lány.

- Kérlek, bízz bennem! – mosolygott Alarik. – Laura és az öccse, rájuk mindig számíthatsz!

- De ha nem jársz sikerrel?

- Hidd el, visszatérek! És elhozom neked a gyógymódot! Akár az életem árán is!

- Kérlek, ne mond ezt! – szipogott Niala.

- Ne aggódj! – simogatta gyöngéden Alarik a lányt. – A legközelebbi napfordulón visszatérek, és elhozom neked az Élet Elixírjét!

De ahogy ezt kimondta, egyből olyan távolinak tűnt a cél. Eddig csak gondolataiban élt a terv, hogy elmegy és bejárja Aventerrát a legendás Elixír után, de most hogy eljött a nap, és gyakorlatba kell ültetnie egy kissé megijedt. Persze ezt nem mutatta nyíltan.

Megcsókolta Nialát, és elbúcsúztak.

- Várj rám, és ne add fel a reményt! Bízz a Fény erejében! – mondta Alarik.

- Légy nagyon óvatos, és én örökké várni foglak! – ölelte át az apródot Niala.

- Szeretlek! - búcsúzott Alarik.

- Én is téged! - intett Niala.

Elváltak egymástól, és Alarik visszaindult a tanyára. Ott elköszönt Dietrich gazdától, megköszönte a gondoskodást, és a törődést. Majd Csámcsival a vállán elindult a Kapu felé.

A nap már majdnem felkelt. Néhány óra és vége a napnak. És Laura még sehol sem volt.

Alarik a Banya tó partján ült és várt. Egy kicsit aggódott, hogy nemsokára bezáródik a kapu, és nem térhet vissza hazájába, amikor patadobogásra lett figyelmes.

Laura vágtatott felé Szélvihar hátán. Alarik megfogta a lány kinyújtott kezét, és fellendült a lóra. Csámcsi izgatottan sípolt, mikor átugrották a tavat.

Laura hátrafordult a lovon:

- Készen állsz?

Alarik Nialára gondolt és elszántan válaszolt:

- Igen, Laura, felkészültem!

Azzal belevágtattak a fényoszlopba.