Alarik bajban volt.

Kész volt a terve, már csak egyvalami – pontosabban egyvalaki – akadályozta a kivitelezésben… Galano.

Az apród ugyanis már majdnem kilépett a várkapun, amikor is az őrbódéból előlépett az épp szolgálatban lévő kapuőr, és leeresztett lándzsával az útját állta.

- Állj csak meg, Alarik! – kiáltott rá. – Hová lesz a séta?

Alarik megállt. Lelkiekben felkészült a szócsatára. Remélte, ő kerekedik majd felül.

- Mi ez a marhaság, Galano? – kérdezte tettetett csodálkozással. – Fényes nappal van, mióta kell megindokolnom, miért hagyom el a Grál-várat?

- Amióta Paravain elrendelte, hogy mindig tartsuk rajtad az egyik szemünket! Nehogy titokban kiszökj, és utána lovagolj!

- Tényleg? – kérdezte az apród.

- Igen, pontosan! – Galano kihúzta magát. – És mi, őrök pontosan azt tesszük, amit a Legfőbb Lovag megparancsol!

Alarik égre meresztette a szemét.

- És ha nem teszitek, akkor letépi a fejeteket!

- Így van!

- Akkor neked… - mutatott Galano mellkasára. – Neked külön le fogja tépni a fejedet, ha megtudja, hogy miattad nem juthat a kedvenc édességéhez.

- Hogyan? – az őr olyan képet vágott, mint egy meglepett csuuzma. – Nem értelek…

- Nem? Pedig minden valamire való katona a várban, tisztában van vele, hogy Paravain lovag legkedvesebb csemegéje az ártéri bogyó.

- Ööö… - pirult el Galano.

Alarik megengedett magának egy halvány mosolyt.

Hát persze, hogy fogalma sincs róla, hogy mi Paravain kedvenc csemegéje! Öten, ha tudunk róla a várban…

Az apród újra komoly képet vágott, és okító mozdulatokkal magyarázott az őrnek.

- Ugyanis most a legérettebb és legédesebb az ártéri bogyó, tehát most kell leszedni! Feltéve, ha nem akarjuk, hogy ott rohadjon. Vagy, hogy Paravain letépje a fejünket!

Az utolsó mondatot külön kihangsúlyozta.

- Ezért aztán… - Folytatta, és kelet felé mutatott, ahol a vártól alig százlépésnyire sötétlett az öreg ártéri erdő. – Elhatároztam, hogy szedek az uramnak. De hát Galano, te megakadályoztál ebben, én igazán nem tehetek róla.

- No igen… - mélázott az őr, és megsimogatta az állát. – De hát én parancsot kaptam…

- Nem tudom, mit játszod meg magad – duzzogott Alarik, és a lehető legártatlanabb ábrázattal nézett Galanora. – Vagy talán látsz valahol lovat?

- Eee… nem.

- Nohát akkor! – mosolygott az apród. – Hogyan lovagolhatnék Paravain lovag után ló nélkül?

- Ebben igazad van…

A kapuőr kissé megnyugodott. Hitelt adott a fiú szavának, és rákacsintott.

- Na jó, eredj!

- Köszönöm, hálás köszönetem! – Alarik megfordult és már iszkolt is.

Igazából nem hitte, hogy sikerül neki kijutnia a várból. Régen mindig Alienor segített neki. A húga terelte el az őr figyelmét, amíg ő ki nem szökött. De mégis csak sikerült!

Hogy lehet egy ilyen légből kapott sületlenséget elhinni?

Már jó ötlépésnyire elhaladt az őrbódé mellett, mikor Galano utána kiáltott.

- Alarik, te!

Alarikban megállt az ütő. Szorongva fordult vissza.

- De ez a kis beszélgetésünk… erről egy szót se senkinek!

Alarik felsóhajtott megkönnyebbülésében.

- Hát persze, hogy egy szót sem, Galano! Senki nem tudja meg, ígérem! Paravain a legkevésbé!

Meggyorsította lépteit, és hamarosan eltűnt az ártéri erdő sötétjében.

Alarik sztyeppi póniján lovagolt. Még mielőtt elhagyta volna a várat, kilovagolt, és elhozta az erdő szélére hátasát, visszafelé pedig senkinek sem tűnt fel, hogy gyalogosan tér vissza. Csámcsit is jól eldugta zekéje alatt, így még Galanonak sem tűnhetett fel az átverés.

Már órák óta ügetett egy keskeny ösvényen, ahová a nap sem szűrődött be a sűrű lombú faóriások miatt. Akár merre nézett csak erdőt látott, és egyre jobban hatalmába kerítette az a rossz érzés, hogy körbe-körbe jár. Tartalékai kimerültek, éhség és szomjúság gyötörte. Fáradtan csüngött a sztyeppi póni nyergében, amely szintén erőtlenül vonszolta magát.

Eltévedt.

Nyirkos lepedőként nehezedett rá a kétségbeesés. Mégis kudarcot vallott. Letért az útról, sosem éri el az Álomerdőt. Laura nem kapja meg a hírt, és az Ezüstszfinx végez vele, mint elődeivel, akik nem tudták megfejteni a rejtvényét. Igaza volt Paravainnak, hogy nem akarta magával hozni erre az útra.

Még az Álomerdőt sem tudom megtalálni egyedül, akkor mégis hogyan induljak útnak megkeresni az Élet Elixírjét?

Gondolataiból a póni horkantása riasztotta fel. A barna ló megállt, és fülét hegyezve kaparta a földet. Nyugtalan volt, mintha veszély közeledtét érezné.

Nem csak a póni volt nyugtalan. Csámcsi ugrott elő hirtelen a zekéjéből, és ő is úgy sípolt, mint egy sebesült őzike.

- Mi bajotok? – az apród körülnézett, de semmi gyanúsat nem látott. Körülötte mindent ember nagyságú páfrány borított. Alarikot nem izgatta különösen a táj.

A csuuzma megint sípolt egyet.

- Most aztán elég legyen! – suttogta. – Semmi okotok az ijedezésre! Csak elfáradtatok, ennyi az egész!

Alarik leszállt a póni hátáról. Mindjárt le is szerszámozta.

- Itt pihenünk egy kicsit! – mondta, és levette Csámcsit lova hátáról.

Pár óra alvás nem árt egyikünknek sem.

Csámcsi azonban egyáltalán nem akart pihenni. Izgatottan szaladgált a fák között. Alarik csak megcsóválta a fejét, nem is törődött vele.

Leterítette az egyik páfrány tövébe a pokrócát, és rögtön le is ült. Talált még egy illatalmát a batyujában. Már majdnem megette, amikor ránézett az ide-oda szaladgáló csuuzmára.

Kettétörte az almát, és az állat felé tolta az egyik felét:

- Gyere, Csámcsi, van itt neked valami finom!

De ahelyett, hogy egyből odaszaladt volna és befalja az illatalmát, az állatka égnek emelte bőrszárnyait, rémülten sípolt valamit, és gombszemeivel ijedten meredt a páfrány legyezőire, amelyek lassan megindultak gazdája felé.

A legyezők végein alig észrevehető kicsiny horgok voltak.

Csámcsi tovább sipítozott, de Alarik nem észlelte a veszélyt. Értetlenül nézett az állatra. Aztán vállat vont, és az egész almát betömte a szájába. Végül kinyújtózott a takarón.

Holtfáradt volt.

A szürkés-zöld páfrányujjak elérték a gyapjútakaró szegélyét. Támadásra készültek!