Másnap Marius a szokottnál is csendesebb volt. Egész úton alig szólt valamit. Leginkább a kérdésekre felelt, pedig a gyerekek próbálták bevonni a beszélgetésbe. Egész úton azon járt az esze, hogy miért hívhatta meg őket az apja az otthonába. Néha arra gondolt, hogy ez felesleges kérdés, mégis elég jól ismerte az apját ahhoz, hogy tudja, valami hátsó szándéka is van ezzel a látogatással. A nagypapa északon lakott, a tenger mellett, így elég sokat kellett utazni. Laura és Lukas beszélgetett, vagy olvasott, Marius pedig leginkább a vezetésre figyelt. Ahogy egyre közeledtek Marius egyre idegesebb lett. A két gyerek ezt észrevette, így az utolsó egy órában, inkább nem is zavarták apjukat.

Végül megérkeztek…volna, de egy hatalmas kapu állta az útjukat. A kapu mögött már látszott egy nagy kastély körvonala.

-Gondolhattam volna. – morogta Marius, majd kiszállt a kocsiból. Mire visszaért, a kapu már kinyílt.

-Hol voltál? – kérdezte Laura.

-Bejelentettem magunkat.

-Mit csináltál?

-Majd meglátod.

-És…a nagypapa itt lakik? – mutatott a kastélyra.

-Igen.

-Ne mondd, hogy itt nőttél fel. – szólt Lukas.

-Dehogy. Ezt a házat…öhm…inkább kastélyt azután vette, hogy én elköltöztem.

-Vette?

-Régen a nagyapátok elég befolyásos ember volt…vagyis, nem…most is az.

Laura és Lukas ámulva szálltak ki a kocsiból. Miért nem mondta nekik soha az apjuk, hogy a nagypapa egy ilyen helyen él? Most, hogy jobban belegondoltak, szinte alig tudtak valamit a nagyszüleikről. Marius mindig csak Anna édesanyjáról és édesapjáról mesélt történeteket, a saját szüleiről, szinte sose.

Az ajtón nem kellett kopogtatni, pont akkor nyílt ki, amikor ők odaértek. Egy öltönyös férfi fogadta őket, és vette el tőlük a kabátokat.

-Herr Leander a nappaliban várja őket.

-Melyikben? – hallotta Laura apja morgását, de úgy tűnt Marius tudja, merre kell menni. – Köszönjük. – mondta, immár hangosan.

Átmentek egy kisebb szobán, majd egy nagyobbon és végül elértek ahhoz a bizonyos nappalihoz. Marius előreengedte a két gyereket, majd ő lépett be. A szobában többen is voltak.

-Áh, Marius. – állt fel egy öreg férfi. – Örülök, hogy újra látlak.

-Apa. – bólintott az apja felé a férfi, majd kezet is fogott vele. – A gyerekek. – tolta előre Laurát és Lukast.

-Laura. – üdvözölte a férfi a lányt. –  Sajnos, nagyon rég nem láttalak. És téged sem Lukas. Azt hiszem lesz miről beszélgetnünk. Gyertek beljebb. – karolta át a két gyereket, majd beterelte őket a nappaliba. Marius most nézett körül jobban. A kanapén ott ült öccse, Mark, mellette pedig Haldor. Az asztal mellett, pedig az egyik széken ült mostohaanyja, Erika. Ő éppen akkor állt fel, amikor Marius odanézett.

-Ő a nagymamátok. Még nem volt lehetőség, hogy megismerkedjetek egymással. – mutatta be feleségét Jürgen.

Marius nem szólt semmit. Hadd mondjon csak, amit akar. Majd elmondja este a gyerekeknek, hogy…de miért is mondaná el. Laura és Lukas nagyon jól tudják, hogy az igazi nagymamájuk már régen meghalt. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem is vette észre, amikor öccse felállt és odalépett hozzá.

-Szia, bátyó! – veregette meg a vállát. – Jó, hogy újra együtt a család.

Marius magára kényszerített egy mosolyt.

-Igen.

-Úgy gondoltam, hogy ma egy családi vacsorával ünnepeljük meg, hogy mindenki itt van. Holnap pedig mindannyian részt vesztek, a szokásos karácsonyi vacsorán, amin néhány barátunk is megjelenik. Amíg a vacsora elkészül, - nézett a gyerekekre. – válasszatok szobát magatoknak.

Haldor felpattant a kanapéról, ahol eddig ült.

-Gyertek utánam! Mindent megmutatok nektek!

-Nana, mindent idejében, Haldor. – mondta a nagypapa, de kedvesen mosolygott az unokákra. Mikor a három gyerek kiment a szobából, Marius az apja felé fordult.

-Tulajdonképpen miért hívtál el minket ide? – kérdezte meg azt a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, amióta elolvasta a levelet.

-Szerettem volna látni az unokáimat. –válaszolta egyszerűen a férfi.

-Ezt már jó pár éve megtehetted volna…

-Nem adtad meg a lehetőséget. De kérlek, most ne veszekedjünk. Te is felnőttél, most már megkomolyodhattál volna.

-Én sem veszekedni jöttem. – mondta halkan Marius. – Bocsáss meg. – rázta a fejét. – Az én hibám…a szobám?

-A régi. – mondta egyszerűen Jürgen. – Egy óra múlva vacsora.