A következő napot mindenki a csatára való felkészüléssel töltötte. A katonák fegyvereiket fényesítették és élesítették, az apródok a lovakat tisztították: egész Hellunyat sürgött-forgott. Este Paravain és Elysion mindenkit időben ágyba küldtek. Bár a Fény Harcosai már égtek a vágytól, hogy újból összecsapjanak az ellenséggel, mégis engedelmeskedtek uraik parancsainak. Végül már csak egy ember nem tudott aludni: Haldor Leander. Rettenetesen izgult a másnap miatt. Legjobban a Chrisszel való találkozástól tartott, hiszen nem beszélt a lánnyal azóta a bizonyos éjszaka óta. Pedig bőven lett volna mit megbeszélniük. Mellett persze aggódott a másnapi harc miatt is. Épp eleget hallott már Laurától a csatákról, amit a lány átélt, a sebesülésekről, amiket a harcosok elszenvedtek. Haldor nem akart megsebesülni, meghalni meg főleg nem. Ezt a részét az egész jóslatnak fel sem mérte, amikor magára vállalta a harmadik fél szerepét. Hiszen senki sem tudhatta biztosan, hogy neki kellett volna-e átjönnie Aventerrára és megmentenie a világot. De hát ő nem is ezért jött: ő Chris akarja kiszabadítani…a világ megmentése csak mellékes.

Hirtelen erős fáradtság nehezedett a fiúra. Az ágyához botorkált a sötétben és befeküdt az ágyba. Egy pillanattal később már el is aludt.

Másnap reggel a Nap első sugarai ébresztették fel. Gyorsan felkelt és felöltözött, majd az ablakhoz lépett. Az emberek már ide-oda rohangáltak, nyüzsögtek az udvaron, így ő is lesietett oda. Útközben megállított egy szolgálót, hogy mi is történt, amíg ő aludt.

-Hamarosan ideérnek Borboron seregei. – mondta az asszony, majd sietett a dolgára.

Haldor az udvarra leérve meglátta Laurát és odasietett hozzá.

-Jó reggelt! – köszöntötte a lány. A hangjában érezhető volt a feszültség. Nagyot sóhajott, majd megfogta Haldor kezét és a várépület felé kezdte húzni. – Gyere! Reggelizzünk meg, aztán…

-Jó. – szakította félbe Laurát a fiú. Nem akarta hallni, hogy: „...aztán indulunk harcolni” vagy „…aztán indulunk a csatába”. Reggeli közben azonban már nem lehetett mindenkit csendre inteni. Egyébként is Paravain el szerette volna mondani a terveket. Laura és Haldor feladata lesz minél előbb felkutatni Christ. Ha megtalálták, akkor szólnak néhány harcosnak, akik segítenek kiszabadítani a lányt. Paravain megígértette a gyerekekkel, hogy semmi esetre sem próbálkoznak egyedül harcba szállni a Fekete Lovagokkal. Alienor velük tart, vele tudnak üzenni, ha bármi gond lenne. Alarik Paravain mellett marad, ő lesz az, aki majd kerít pár embert, akikkel majd Laura és Haldor segítségére sietnek. A többi harcos majd az ellenséget támadja, hogy minél kevesebben legyenek Chris körül.

-És most indulás. Az ellenség valószínűleg már Calderan fennsíkján gyülekezik. Ti – mutatott a gyerekekre – mellettem maradtok addig, amíg engedélyt nem adok a távozásra.

Néhány perc múlva Hellunyat seregei elindultak a harcba. Elöl lovagolt Elysion, mögötte Paravain a négy gyerekkel és utánuk jöttek a katonák. Laura először nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a Sötét Hatalmak seregét: többszörös túlerőben voltak. A lány Paravainra nézett, ő hogy reagál az ellenségre. A Fény harcosainak parancsnoka most, mintha sápadtabb lett volna, mint amikor elindultak a várból. Laura meg tudta érteni aggodalmát. Ebben a helyzetben a győzelem kilátástalan volt.

Hamarosan megérkeztek arra a helyre, ahol az ideiglenes táborukat kialakítják. Elysion Laurához és Haldorhoz lépett.

-Gyertek velem. Megpróbálunk tárgyalni Borboronnal.

-Tárgyalni? Úgysem ér semmit.

-Persze, hogy nem, de így szokás. És a szokásoktól nagyon ritkán térünk el itt Aventerrán. Ehhez még a Sötét Fejedelem is ragaszkodik.

-De miért? – kérdezte Laura, amikor már a lovon ültek. – Mármint miért akar Borboron tárgyalni?

-Nem ő akar. Tudjátok a tárgyalások itt elég érdekesen zajlanak le. Majd meglátjátok. – Elysion elmosolyodott. – Várjatok türelemmel.

Eközben Borboron oldalán másik két lovassal megindult feléjük. Sem Laura, sem Haldor nem tudta megfejteni, kik lehetnek a Sötét Fejedelem társai, mivel mindketten csuklyát viseltek, így arcuk takarásban volt. Laurát mégis rossz érzés kerítette hatalmába. Nem tudta miért, de hirtelen nagyon ideges lett, a gyomra pedig görcsbe rándult. Haldorra nézett, és úgy látta, a fiú is hasonló gondokkal küzdhetett, mivel arca falfehér volt.

-Üdvözöllek a tárgyaláson, Borboron. – szólalt meg Elysion, amikor már elég közel kerültek az ellenséghez.

-Nagyon jól tudod, hogy gyűlölöm ezt az egész hercehurcát. Essünk túl a formaságokon és harcoljunk. Megegyezni úgysem tudunk. – mondta haragosan a Fejedelem.

-Ettől függetlenül megpróbálom… Add ki a foglyodat és akkor harc nélkül távozhatunk. – Ekkor valaki Borboron seregéből felkiáltott: Harc nélkül elmenni! Még csak az kellene!

Ezután elszabadult a pokol. A két csapat elkezdte egymást szidni, durva sétéseket vágtak egymás fejéhez. A tárgyalás eközben folyt tovább, bár a két félnek már kiabálni kellett, hogy megértsék egymást.

-Nekem nincs foglyom. – vigyorgott Borboron, majd két kísérőjére nézett. – Fedjétek fel a kiléteteket. Hadd lássák ezek az ostobák, hogy kik is vagytok.

A Sötét Fejedelem egyik oldalán – Laura szinte biztos volt benne, hogy ő lesz – Kevin ült a lovon. A másik oldalon viszont – senki nem akart hinni a szemének – Chris ült és nagyon úgy tűnt, hogy teljesen önszántából.

-Chris! – nyögte ki végül Haldor. – Mit keresel te itt?

-Ez ne érdekeljen, kölyök. – szólt Borboron. – A lényeg az, hogy most az én oldalamon van. Szóval sok sikert a jóslat beteljesítéséhez. – nevetett és intett a két kísérőnek, akik megfordultak és visszaindultak a sereghez.

-Menjünk mi is. – szólt Elysion, de hangjában hallatszott a csalódottság. Erre a fordulatra még ő sem számított.