Percy alig bírt megszólalni. Csak tátogott, de semmi sem jött ki a száján. Valójában azt sem tudta, hogy akart-e egyáltalán valamit mondani, de aztán eszébe jutott, vajon miért siethetett oda hozzá a nő. Megpróbálkozott ő is a gondolat-olvasás mesterségével, majd megkérdezte:

-         Szeretnéd, hogy kiimaradjuk a prudokciióból, Madame?

-         Jól mondod, Percy. – súgta oda neki egy kuncogás kíséretében.  – De mi volna, ha inkább a színfalak mögött tárgyalnánk ezt meg, hogy ne lássák a diákok. – súgta neki oda gondolkozó, de mégis vidám és életteli arccal Mary.

A férfi értetlen képet vágott. Hogy lehet az, hogy valakinek ilyen gyors hangulatváltozásai legyenek? Mi lehetett a baja? Vajon mi okozta ezt? Tényleg eszméletlen ez a nő. Még jó, hogy a diákok nem vették észre annyira, hogy Mary leblokkolt, amikor kiment a színpad elejére köszönetet mondani.

Talán nem. Talán nem annyira.

Elindultak a színpad mögé a nő javaslatára. Mary haladt elől, hogy vezesse a férfit. Végülis ő tudta, hogy mennyire akar elbújni a közönség elől. Szerencséjük volt a pódium mögött egy nagy sötét függöny volt.

- Tulajdonképpen ez miiért iis van iitt – mutatott Percy a firhangra, miközben haladtak előrefelé a függöny mögé.

- A meleg miatt, Perceval! A meleg miatt. – mondta el neki a nő, de a férfi visszakérdezett:

- Pardon mademoiselle?

Mary hirtelen felkapta a fejét, majd meglepődött és értetlen arckifejezéssel hátranézett a mögötte haladó férfira.

- Je ne sais vraiment pas? (magyarul: Tényleg nem tudod?) – korholta le a nő a tökéletes francia tudásával. - Hányas voltál te fizikából? – kérdezte csodálkozva a nő. – Tudod, a napfény csinálja a meleget. Korrepetálásra szorulnál. Mit szólnál Pinkyhez?- ugratta Mary

- Már csak az hiiányziik! – sivította a férfi meglepődötten.- Még mit nem? Nem szeretnék közelebb kerülnii a kénkőszagú párfümjéhez annak a nőnek. Pfúj! Remélem ezzel csak szórakoztál! - kívánta Percy az angol-francia szakos kollégájától.

- Hát persze, hogy csak vicceltem. – nyugtatta meg egy mosollyal Őrző társát.

 - Szerencséje Mademoiselle Morgain!- fenyegette a férfi. Még egy gonosz nézést is próbált színlelni, de lehetett látni a hamisságát.

- Ne színészkedj, Percy! – próbálta fegyelmezni társát.

- Igenis Madame! – állt vigyázba a testnevelő tanár.

- Mókamester… - gondolkozott hangosan Mary.

- Nem igaz – szólt vissza hevesen a férfi.

- De igen!

      - Pas! (Nem!) – reagált franciául a férfi.

      - Mais! (De!) – szólt vissza kollégája anyanyelvén Mary.

A nő már épp ráhagyta volna Percyre, ha újra visszaszól, inkább hagyta volna, hogy neki legyen igaza, de a férfi egy csípős megjegyzést tett:

- De akkor sem vagyok rosszabb, mit a te vezetési technikád!

- What? – csak így tudott reagálni a nő.

- Jó, iinkább nem szólaltam meg – húzta meg magát Monsieur Valiant, még hátrált is pár lépést, mert látta Mary eléggé dühös tekintetét.

- Szerintem is! Mert, ha nem lennél a kollégám még lehet, hogy meg is vernélek itt helyben! – fenyegette eléggé hamiskásan Mary.

- Hú de félek Miiss Morgaiin! - reagált újra a vicces oldalával Valiant, de aztán találkozott kollégája sértődött arcával és fenyegető tekintetével.

- I’m sorry. – mondta gall kiejtésével Valiant, miközben a cipőjét méregette. A nő meglepődött, köztudott volt, hogy Percy egy mukkot sem tudott angolul, vagy amit tudott, azt biztosan nem jelentette volna ki egy anyanyelvis előtt. Többször is mondta már Mary jelenlétében, amikor megpróbálta rávenni, az angol nyelv tanulására, ezért lepődött meg annyira, hogy egyáltalán kinyögött két szót. Ezt teljesen elfogadta bocsánatkérésnek.

- Nothing. – mondta végülis Mary pár másodperc után. Megnyugodott. Még egy mosoly is megjelent az arcán. De aztán meglátta kollégája kérdő tekintetét. Segíteni akart neki:

-Pas de problème. – mondta teljesen megfelelő kiejtéssel Miss Mary.

- Á! Értem már. Köszönöm Miiss Morgaiin. – mondta kezdett felidéződni benne valami. –Most jut eszembe, hogy utoljára azon a nyáron beszélgettünk franciául, amikor idejöttünk. Emléksziik Miis Mary? – érdeklődött kérdő ábrázattal Percy.

- Igen emlékszem. Nagyon régen volt. Hm... mennyi is.. lassan hat éve? – kérdezett vissza egy kis gondolkodás után Mary.

- IIgen azt hiszem… Tudod, hogy nem vagyok jó matekból és fizikából. – mondta miközben oldalra sandított a függönyre.

- Ezt az aranyköpést sosem fogom elfelejteni, Percy. – mondta nevetve. – Ez jó volt…- gondolkodott hangosan Mary miközben a csinos magas sarkúját bámulta.

- Legalább felvidultál. – Mondta boldogan Percy. Pár pillanattal miután kijelentette meg is bánta, mert ennek a mondtatnak a hatására, megjelent újra az a gondterhelt kép, amit az imént nem egy alkalommal látott.

Hosszú másodpercek teltek el, amely mind a kettő tanár számára kínos volt. A férfi csak bambult. Csak ámult és bámult, majd eszébe jutott, hogy nem csak nézni kéne a semmibe, hanem talán meg is kéne szólalni.

- Őőőő...Khmm – köszörülte meg a torkát. Majd egy fejvakarás után újra megszólalt:

- Akkor mii légyen? – kérdezte furcsa akcentusával és középkori szókincsével, miközben a cipőjét nézegette. Felnézett, és látta Mary gondolkodó arcát. Pár másodpercnek kellett csak eltelnie, hogy eszébe jusson a megoldás:

- Csak egyszerűen mondjuk be a mikrofonba, hogy mi nem adhatjuk elő a színdarabot. Mást nem tudunk tenni. - mondta Mary egy kissé megenyhültebb arccal. A gondolkozás elterelte a figyelmét.

- Értem – mondta beleegyezően Percy miközben bólintott egyet. – Azt hiiszem iigazad van. Tényleg nem tudunk mást tenni. – Majd végre felnézett Maryre, aki eddig a férfi tekintetét kereste a megoldást várva. Végre megtalálta a férfi gyönyörű zöldes barna szemeit, barna hajzuhatagában. Látszódott rajta, hogy nem is tudja, mit mond.

Honnét tudná egyáltalán, hogy mi történt igazából? Hogy adhat így igazat nekem? – Elmélkedett Mary. Kissé gyanús tekintete lehetett, hiszen a férfi arcán is ezt a kételkedő pillantást látta. Inkább gyors dobott egy tündéri mosolyt, hogy elterelje a férfi figyelmét.

-         No! Akkor melyikünk jelenti be, hogy füstbe ment a terv? Teljesen fölöslegesen dolgoztunk itt nyáron – gondolkodott még Mary – Nem is beszélve azokról a diákokról, akik külön ezért jöttek el a szünetben is délelőttönként. – Könnyek gyűltek a szemébe. Komolyan sajnálta a diákjait.

-          ..meg néha délutánonként. Ne iis emlíítsük meg a dühös szülőket akiik minden nap behordták őket, és nem csak Hohendstandtból, hanem 20-25 kilométerről is akár…– Fejezte be kollégája gondolatait egy kissé nyersen. Majd mikor rápillantott a nőre megbánta az egészet. Még több könny gyűlt a szemébe

-          Juj, Mary! Nem úgy akartam mondanii! – Próbálta menteni a menthetőt, de látta, hogy nem sok sikerrel jár ezekkel a sokat hallott szavakkal. A kezét a nő vállára tette, és újra megszólalt:

-          Nyugodj meg! Semmii gond nem lesz! Attól, hogy még mii nem tudunk szerepelni a műsorban, attól a diiákok elő tudnák adni a történetet. Nem? – kérdezett vissza a testnevelő tanár.

Mary helyeslően bólintott. Percynek igaza volt, nem kell feltétlen ott lenniük, ezek a diákok már elég nagyok ahhoz, hogy tanári segítség nélkül is elő tudják adni a színdarabot.

- Remélem menni fog nekik – mondta a nő miközben még mindig gondolkodott.

- Még jó, hogy mennii fog nekiik, hiszen mii taníítottuk be a darabot. – Mondta Percy költőien. Ránézett a mellette álló nőre, akit átkarolt a vállainál fogva. Látta, hogy kineveti, így visszakérdezett:

- Hát, de nem ?! – mondta a férfi.

- Dans les deux? – kérdezte vissza ugyanazt franciául, hogy oldja a feszültséget, de látta, hogy nem sikerül. Majd a távolba meredt, elgondolkodva azon, hogy mit tegyen az előadás érdekében.

Látta Maryn, hogy ő is ugyanarra gondolt, még mindig tépelődik azon, mi legyen. Újra ugyanazt az arcot látta, amit az imént a mikrofon előtt.

Iil est possiible que même pas à penser. (Vagy lehet, hogy nem iis arra gondol.)

A férfi tényleg aggódott a nőért, nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett. Ő is elgondolkozott, hogy vajon mit tehetne érte.

Riien. En savoiir plus autant. Je ne saiis pas ce quii s'est passé. Je ne saiis riien.

Tűnődött el a férfi.

(Magyarul: Semmiit. Nagyjából annyiit. Nem iis tudom, mii mehet iitt végbe. Nem tudok semmiiről sem.)

Nagyon zavarta, hogy nem ismeri most a helyzetet, ami Mary körül történik, hiszen évek óta jó barátok voltak. Talán a legjobb barátok. Nagyon közel álltak egymáshoz, onnantól fogva, hogy először ismerték meg egymást itt, Ravensteinban. Ennek mindenki a tudatában volt, hisz a két külföldi tanár szinte egymásra volt hagyva, amikor ideérkeztek. Marius Anna halálával és a gyerekek felnevelésével volt elfoglalva, ami természetesen nem sikerült volna Mary és Percy nélkül. Mariusnak nagy segítségére volt a két tanár, amikor az internátusba érkeztek, hisz teljesen maga alatt volt, elvesztette élete szerelmét. Anna az egész világot jelentette neki az életében, egyszerűen nem tudta feldolgozni felesége halálát.

Nagy szerencséje volt, hogy ott voltak neki a kollégái, akik néha egy-egy délután feláldoztak arra, hogy az ő gyermekeire vigyázzanak. Nagy depresszióba esett, alig tudta feldolgozni. Néha-néha ő is elgondolkozott a vég gondolatával, de Mary és Percy természetesen mindig lebeszélték, azzal az indokkal, hogy mi lenne a gyerekekkel, ha ő is elmenne.

Igazuk volt. Mi lett volna velük?

Elmélkedett Marius miközben látta Mary és Percy társalgását. Ez a két felnőtt tett róla, hogy most is lehet a mostanra már teljes családjával. Feleségére és gyerekeire nézett, akik a lent ültek a többi diák és szülő társaságában.

Boldogság töltötte el. Sosem gondolta volna, hogy egyszer visszakapja azt a valakit, akire minden helyzetben számíthatott, azt a valakit, aki viszontszerette, azt a valakit, aki elfogadta úgy, ahogy volt.

Ha már a tulajdon apámnak gondja volt azzal, hogy egyáltalán létezek.

Köztudott volt, hogy Marius és apja kapcsolta korántsem volt felhőtlen. Sosem értették meg egymást, mindig volt valami konfliktus köztük.

Ami még rosszabb volt, hogy az ő anyja is meghalt, amikor kisgyerek volt, amiért saját magát hibáztatta. Teljesen át tudta élni, hogy mit érezhet Laura, amikor ő is elvesztette Annát. Mindenkiből kitépett egy kis részt a nő halála. Felfoghatatlan volt, hogy egy ilyen melegszívű teremtés meghaljon egy autóbaleset miatt. Ami természetesen csak balesetnek volt beállítva. Mindent a Sötétek intéztek el. Ezzel együtt nemcsak arról tettek, hogy Marius úgy érezze, hogy miatta volt, hisz ha ő nem Őrző, akkor Laura sem születik a Tizenhármas jegyében, és akkor Anna sem halt volna meg, hanem arról is, hogy Lukas se tudjon a különleges képességéről, arról, hogy ő árnylátó.

Lukas eleinte azt hitte képzelődik, de amikor kétszer láttott parkolni egy autót egymás után, érezte, hogy valamiről nem tud. Csak apja tudott volna segíteni, de ő a Sötét Fejedelem fogságában volt.

Lukas és Laura volt az, aki igazán elveszett. Nem én.

Marius épp a fiát nézte, és látta, hogy lánya, és fia épp tanakodnak valamin.

Vajon mi lehet az?

Percy tudta mit tegyen. Elővette az igazán franciás akcentusát, szókincsét és arckifejezését, és megszólalt:

-          Vagy nem tetsziik, Madame? – mondta egy mosoly kíséretében. – Ha nem tartja jó ötletnek Madamoiselle, akkor csak szóljon nyugodtan.

Mary felnevetett. Mindig jó kedvre derült a testnevelő tanár fura szokásaitól, mint a középkori maskarába való öltözés, ami most is a férfi feladta lett volna a színmű előadása közben. A nő bűntudatot érzett, hogy miatta nem öltözhet be Percy. Épp bocsánatot akart kérni tőle, de mögülük egy halk torokköszörülést hallottak. Mind a ketten meglepetten hátranézek, hogy megtudják ki az.

Csak Morgenstern volt az.

-         Öhm.. – köszörülte meg a torkát még egyszer – nem akarok zavarni – mondta -, de a diákok tudni szeretnék, hogy mi lesz az előadással.

-         Hát persze, professzor! – engedelmeskedett Percy egy szintén eléggé franciás hangleejtéssel, amitől Mary újra elmosolyodott. Morgenstern látta a nő boldogságát, így amikor egymás szemébe néztek a férfi küldött egy bíztató mosolyt neki egy gondolattal. A professzor természetesen úgy csinálta, hogy Percy észrevegye.

-          No! Héé! – hirtelen nem tudott mit mondani, majd halkan hozzátette. – Nem iilliik társaságban gondolalolvasosdiit játszanii!– szólt a körülötte lévőkre.

-          Egyetértek Monsieur Valiant, de most tegyünk kivételt. – javasolta Morgenstern egy kacsintás kíséretében, ami olyan érzést keltett a férfiban, hogy egyszer úgyis meg fogja tudni, nem érdemes most faggatózni. Inkább egyetértőn bólintott igenlő válasz gyanánt.

-          Nos akkor mi is lesz a darabunkkal Percy? – kérdezte angyali hangjával.

-          Háát..ööö.. – dadogott a férfi, mert nem igazán tudta, hogy miben is egyeztek meg az angol-francia szakos kollégájával, így inkább újra feltette az előbbi javaslatot:

-          Mii volna ha, a drága taníítványaiink nélkülünk adnák elő a darabot?

-          Szerintem az úgy jó lesz. Meg tudják csinálni nélkülünk is, majd szólunk Schneider-Ruffnek meg még egy-két tanárnak, hogy ugorjanak be helyettünk. Meg nézzenek be a színfalak mögé.

-          Esetleg Mariius öreg barátom iis be állna...meg Annával és Lukassal, és talán Phiilliip Boddiin iis élvezné, ha a szíínpadon volna…

-          ...Laurával. – fejezte be a gondolatot a professzor. – Végülis jó szerep lenne rá Júlia, nem?!

Mary és Percy meghökkentek. Teljes titokban szervezték az egészet, hogy meglepetés legyen az évnyitóra minden diák számára az előadás. Még a darabban szereplő diákok szülei sem tudhatták meg, hogy miről is szól a színjáték. Egyik tanár sem tudta, hogy miről szól.

- Honnan tudja professzor? – kérdezte Mary bájos hangjával, és fürkésző tekintetével.

- Az egyik főszereplő mondta el. – jelentette ki Aurelius olyan ábrázattal, mint aki véletlen elszólta magát, gyorsan meg is bánta. Hirtelen leintette az alkalmazottait, mert látta, hogy újra kérdezni akarnak valamit. Mary és kollégája inkább szót fogadtak a professzornak, de Mary kíváncsi tekintete próbálta kiolvasni főnöke gondolatait, hátha megtudja miről is van szó, de nem sikerült. A telekinézis királya nagyon is jól tudta, hogyan rejtse el a gondolatait Mary elől.

Pár pillanat múlva mind a ketten úgy gondolták, hogy tényleg tenni kéne valamit, hisz nagyon gyorsan telik az idő.

- Percy! Te jelented be! – mondta erélyesen a nő, hogy még hatásosabb legyen. A férfi meg is lepődött a hangvételén, de aztán látta Mary arcán, hogy egyáltalán nincs kedve a mikrofonhoz menni az előbbi jelenet miatt, ami miatt az egész tanári kar elkezdett aggódni miatta.

Pár másodpercig néztek egymás szemébe teljesen szótlanul. Lehet, hogy Percy nem volt gondolatolvasó, mint Mary, de tökéletesen tudta, az ő elképzeléseit.

Mary elsuhantott egy mosolyt:

-          Na, légy szíves Percy! Most semmi kedvem nincs hozzá. – Kérlelte a férfit egy kissé keserűen.

-          Hát persze. Még jó, hogy megteszem érted Mademoiselle.

Mélyen belenézett a nő szemébe, majd kezet csókolt neki, akárcsak egy középkori lovag. Még mindig próbálta jó kedvre deríteni. Igaz, az utóbbi esetekben csak pillanatokra sikerült visszavarázsolni Maryt, de legalább sikerült. Most aligha. A nő csak egy színlelt mosolyt tudott az arcára könyörülni, amin a férfi átlátott.

      Percy megfagyott. Miután felnézett és látta a nő keserves arcát, rájött, hogy fölöslegesen erőlteti magát. Inkább lassan felegyenesedett, hogy megkérdezze minden rendben van-e, de mire teljesen kihúzta magát addigra elfelejtette mit akart. Megérezte kollégája fájdalmát. Ő is megkönnyezett, még ha nem is tudta, hogy mi történt, még ha azt se tudta így, hogy egyáltalán van-e értelme segíteni neki.

      Még mindig egymás könnyes szemébe néztek. Csak úgy repült percek, amelyeket egymás tekintetébe olvadva töltöttek. Mind a ketten érezték, hogy számíthatnak a másikra. Volt egy olyan pillanat, amikor Mary majdnem elmondta Percynek, hogy igazából mi is történt a színpadon, de aztán megrázta a fejét, és inkább a padlót bámulta. Ekkor a férfi is észbe kapott, hogy tenni kéne valamit, a közönség várja az előadást.

-          Én megyek és bejelentem, hogy mii lesz a darabunkkal. Jó lesz íígy Mary? – kérte kollégája véleményét teljes őszinteséggel.

-          Hát persze. – mondta elcsukló hanggal.

Percynek ez volt a világ vége. Neki is teljesen könnyes volt a szeme. Nem akarta ott hagyni Maryt, de tenni kellett valamit.

Percy ránézett siránkozó tekintetével Morgenstern professzorra. Az idősödő férfi értette mit akar ezzel a testnevelő tanár. Majd odasúgta neki olyan halkan, ahogy csak lehetett, hogy Mary ne hallja meg:

- Nyugodj meg! Vigyázni fogok rá.

Valiant bólintott neki, és egy utolsó pillantást vetett Miss Maryre, mielőtt elindult volna a függöny mögül. Nehéz szívvel, de otthagyta őt.

Mikorra már Percy kiért a pódium mellé, akkor jutott eszébe, hogy akart valami fontosat mondani a professzornak. Legszívesebben visszafutott volna, mert kollégájáról, Maryről volt szó, de mikor visszapillantott a válla fölött, akkor látta, hogy Mary ráborult a professzor vállára, és keservesen sírt.

Megijedt. Nem tudta mi tévő legyen. Morgenstern észrevette, hogy Percy gondterhelt arccal figyeli őket. Legyintett neki, hogy itt az ideje, menjen.

A férfi könnyeivel küszködve hátat fordított, és elindult a színpad felé, hogy bejelentse a darab sorsát.