A Kegyetlen Lovag sokadszorra bizonyította be, hogy nem véletlenül kapta a kegyetlen jelzőt. Most egy közeli falut támadtak meg a bandájával. A házak többségét felégették, a férfiakat – akik megpróbálták megvédeni otthonukat – megölték, a nőket pedig megbecstelenítették. Minden lángokban állt, kivéve egy félreeső, romos házat, amit eddig a lovagok a nagy harcban nem fedeztek fel. Az épület ablakából egy barna hajú lány nézett kifelé könnyes szemmel. Látta meghalni barátait, elpusztulni az otthonokat, látta a harcosok kegyetlenségét. Végig azon gondolkozott, hogy tudna segíteni rajtuk, de a házból nem tudott elmenni. Apja zárta be oda, mikor a Reimar von Ravenstein és lovagjai a városra törtek. Tudta, hogy lánya bármikor az életét kockáztatta volna a falu többi lakójáért, de ezt nem hagyhatta. A lány látta apját is elesni a „csatatéren”. Egy fiatal lovag ölte meg, akit néhány nappal ezelőtt látott – akkor még a császár címerét viselte. Pillantásával most is ezt a férfit kereste, majd hamarosan meg is lelte. A lovag is éppen akkor nézett a romos ház irányába, szeme megakadta lányon. Elindult a ház felé, de néha hátra pillantott, nehogy valaki észrevegye. Az ajtót egyszerűen betörte és néhány lépés után már a lány előtt állt. A fiatal nő félelemmel teli tekintettel nézett rá, szemében a fájdalom tükröződött. A férfi mélyen belenézett a lány szemébe:

-Hogy hívnak? – kérdezte.

A lány a lovag szemében zavartságot látott, nem értette, hogy lehet ez. Általában az ilyen elvetemült alakok teljesen magabiztosak. Erre még kis korában az apja tanította meg. Halkan válaszolt:

-Tana vagyok. Láttalak téged néhány napja. Mi történt veled? Akkor még az ország lovagja voltál. – nyugodtan beszélt, mire a férfi szemében még nagyobb zavartság látszott.

-Ne…nem tudom. – a lovag teljesen elvesztette önbizalmát. – Segíts nekem! Nem tudok szabadulni tőle!

-Kitől? És mi a neved?

-A nevem…a nevem – a férfi erősen gondolkodott, úgy tűnt, teljesen elvesztette az emlékezetét. Majd hirtelen:

-A nevem Hermann von Berg. – letérdelt a lány mellé. – Kérlek segíts! Valami történt velem a várban. – a férfi most már teljesen eszénél volt. – Egy nő…egy nő megátkozott.

-Micsoda? Meg…megátkozott? Ilyen nem lehet!

-Valakinek meg kell mentenie. Menj el a császárhoz! Kérj segítséget! Ő tudni fogja mit kell tenni! – Tana most teljes őszinteséget vélt felfedezni Hermann szemében.

Segítenem kell neki…Úgy tűnik valamit csináltak vele. – gondolta a lány.

-Megteszem! Elmegyek és keresek valakit, aki szembeszegülhet Ravensteinnel.

-Siess! Indulj azonnal!

Tana felugrott helyéről és kirohant a házból. Közben Hermann is felállt és kiállt a ház elé. A lány hamarosan megjelent egy lóval, majd a férfi elé lépett.

-Ugye tudod, hogy nagy áldozatot hozok érted. Te ölted meg az apámat.

Hermann von Berg fájdalmasan nézett a lányra.

-Ne haragudj! Nem tehetek róla. Ha nem vagyok magamnál, nem tudok uralkodni magamon. Nem öltem volna meg az apádat, ha… ha én irányítom saját magamat. Kérlek, ne ítélj el ezért.

Tana nem szólt semmit, csak elvágtatott.

Amikor Marius reggel belépett a konyhába, Chris már egy bögre forró kakaót kevergetett. A férfi meglepetten nézett a lányra, majd kedvesen elmosolyodott.

-Miért nem alszol még? Nagyon korán van.

-Nem tudtam nyugodtan aludni. Mostanában olyan érdekes dolgokat álmodok.

-Tényleg? – pillantott rá érdeklődve a férfi. – Miről?

-Valami lovagról meg… meg Reimar von Ravensteinről. Nem hallottál egy Hermann von Berg nevű lovagról?

Marius néhány másodpercig elgondolkozott, majd fejét csóválva szomorúan válaszolt.

-Sajnos még nem. De ez nem jelenti azt, hogy nem létezett. Sok lovagnak nem tudjuk a nevét. Mégis, mit álmodtál róla?

Chris röviden elmesélte az álmait, Marius érdeklődve hallgatta. A történet végén bíztatóan nézett a lányra.

-Most tényleg nem tudok segíteni, de ha szeretnéd, utánanézhetek.

Chris reménykedve válaszolt neki, mivel már nagyon szerette volna tudni ki is lehet ez a rejtélyes lovag:

-Az nagyon jó lenne.

Beszélgetésükbe rövid szünet állt be, majd a férfi nagy sóhajjal szólt Chrishez:

-Tudom, hogy ezt már meg kellett volna kérdeznem, de mi van az apáddal? Miért jöttél egyáltalán el Angliából? Tudja egyáltalán, hogy itt vagy?

-Apám már fél éve nincs a Földön, a nyári napfordulókor átment Aventerrára. Azt ne kérdezd miért, mert nem tudom. Csak itt hagyott, nem mondta mihez kezdjek. Így úgy döntöttem visszajövök. Remélem nem baj. – mondta mosolyogva.

-Ne érts félre! Én nagyon örülök, hogy itt vagy, csak nem értettem apád hogy engedte. Ha jól tudom, ő vitt el innen.

-Igen, apám akarta, hogy egy másik suliba menjek. Én szívesen maradtam volna, de mit tehettem volna? Te nem voltál itt, hogy beszélj apám fejével. Mindig te voltál az, aki a helyes útra vezette.

-Igen, de én akkor nem voltam ott. Sajnálom.

-Nem a te hibád!

-Nem vigyáztam eléggé, és figyelmetlen voltam. Azon a napon sok hibát követtem el.

-Marius! Hagyd abba ezt kérlek! – pattant fel Chris. – A lényeg az, hogy újra mindenki itt van épen és egészségesen.

-Jól van, ne haragudj. Azért jó újra itthon. – nézett körül a férfi.

-Én is így vagyok vele. Nekem Hohenstadt és Ravenstein az otthonom, nem az a hülye angol suli. Elég szörnyű volt az a hely. Bár valószínűleg a magánsulik mind ilyenek. Nem bírnám ki, ha még egyszer vissza kellene mennem oda…

Chris és Marius még sokáig beszélgettek, mire a család többi tagja felkelt. A reggeli után mindenki visszament az iskolába, ahol a gyerekek különváltak: a fiúk és a lányok más úton mentek a szobájukba.

Laura és Chris készülődését kopogás zavarta meg. Egy jóképű, szőke fiú lépett be az ajtón.

-Szia…sztok! – egészítette ki a köszöntést, mikor látta, hogy két lány van a szobában. – Laura – fordult a lány felé. – Szeretnék beszélni veled… - közben Chrisre pillantott - …négyszemközt. – fejezte be a srác, miközben teljesen elpirult.

-Jó-jó, megyek is. Nem szeretnék elkésni a szuper matek óráról! Ez lesz az első matek órám visszajövetelem óta! – tettette lelkesedését a lány. – Már annyira várom!

-Sok sikert! – nevetett Laura. – Biztos nagyon… öhm… emlékezetes lesz! – mikor az ajtó becsukódott Chris mögött Laura a fiúra nézett. – Bocsánat, Philipp, csak… na mindegy. Mit szeretnél?

-Tudod, amióta hazajöttél sokat gondolkodtam… öhm és úgy érzem itt az ideje, hogy… - nagy levegőt vett, majd folytatta -, hogy elhívjalak… randizni.

Laura meglepetten nézett a fiúra. Igazából nagyon várta már ezt a pillanatot és tudta, hogy mit kellene válaszolnia. Mégsem bírta kimondani a szót, csak állt és szótlanul nézte a fiú szép vonású arcát.

Mondd már ki! Ne kelljen itt állnia szegény Philippnek! Gyerünk! – győzködte magát.

-Én… én nagyon örülök, hogy elhívtál és… szívesen elmegyek. – nyögte ki végül.

-Nagyon jó! Mondjuk holnap este? Fél hétkor?

-Igen az jó lesz. De azt hiszem most már mennünk kéne. Percy mérges lesz, ha nem érünk oda időben a tesiórára. – a lány felkapta a tesicuccát és Philipp-pel együtt lementek a tornaterembe.