A következő napokban Chrisnek csak Hermannon, a segítségen és a kriptán járt az esze. Azon gondolkodott, hogy tudná megmenteni a lovag lelkét, de semmi jó dolog nem jutott az eszébe. Végül, úgy döntött, hogy a kriptában kell keresni a választ. A lány elmondta Laurának a tervét, ami abból állt, hogy éjszaka kimennek a sírhoz és átkutatnak mindent. Laura is helyeselte az ötletet, mégis úgy érezte, ketten kevesen lennének ehhez a feladathoz. Laura Lukast ajánlotta, Chris pedig rögtön Haldort akarta hívni. Végül, mindkét fiúnak szóltak. A kutatást a téli napforduló előestéjére tették. Chris úgy gondolta, éppen ideje, hogy kiszabadítsák Hermann von Berg több évszázada raboskodó lelkét.

A sorsdöntő éjszaka délutánján Laura és Chris csendben ültek a szobájukban.

-Pihenj egy kicsit! – szólt Chris. – Hosszú éjszakánk lesz.

-Igazad van. De neked is kéne a pihenés. Amióta hazajöttünk az álomutazásról nem alszol rendesen.

-Eléggé izgat ez a dolog. Megígértem Hermann-nak, hogy segítek neki.

-Ma minden megoldódik. – mondta, miközben felállt az ágyáról. – Megnézem a fiúk hogy vannak.

-Jól van. Én maradok és megpróbálok aludni egyet. Tényleg fáradt vagyok.

Laura kiment az ajtón. Chris erre a pillanatra várt, felpattant az ágyáról és leült az asztal mellé. Papírt vett elő, kezébe fogott egy tollat és elkezdett írni. Néha felnézett és nagyokat sóhajtott. Néha megrázta a fejét és áthúzta, amit írt. Fél óra múlva felállt, és a lappal a kezében elkezdett körbesétálni a szobában. Végül leült és átmásolta azt, amit eddig írt. Szerencsére Laura nem ért vissza addig, amíg Chris be nem fejezte az írást. Éppen egy borítékba tette bele a papírlapot, mikor lépéseket hallott a folyosóról. Gyorsan ledobta a borítékot az asztalra. Átugrott az ágyára és úgy tett, mintha aludna. Kinyílt az ajtó, majd halk kotorászást hallott, és ajtócsukódást. Óvatosan kinyitotta a szemét: senki sem volt a szobában. Felállt, és elrejtette a borítékot a sok fecni és kacat között az asztalon.

Éjfélkor négy sötét alak vágott át a parkon. Kerülték a lámpákat, bokortól bokorig futottak. A négy alak végül elérte a Hóhér erdőt. Ahogy beléptek, a külvilág minden zaja megszűnt. Nem hallatszott madárcsicsergés, nem lehetett hallani a közeli út autóinak zaját.

-Ez egy elátkozott erdő? – kérdezte Haldor, akinek rögtön feltűnt a zajok hiánya.

-Nem tudom. De itt minden más…sokkal különösebb, mint más erdőkben.

-Annyira idegesítő a csend! – kiáltott fel Chris.

-Csssssssssss… - szólt rá a másik három.

-Bocsi. – suttogta halkan, de egy mosoly is megjelent az arcán. – Laura! Mutassátok az utat. – nézett rá a lányra, de közben Haldor kezét kereste a sötétben.

-Gyertek erre. – mutatott egy útra Lukas. – Ezen kell egyenesen menni.

Néhány perc múlva megpillanthatták a kripta bejáratát. Egyszerre torpantak meg. Laura és Lukas emlékezetében megjelentek a régi emlékek. Menekülés a halál elől…menekülés a gonosz kertész elől. Ha jobban belegondoltak, innen még mindig menekülje jutottak ki. Chris és Haldor érezte a kripta fenyegető hidegét.

-Valakinek kint kéne maradnia… - próbálkozott Laura, de tudta, hogy most senki sem akar kinn maradni.

-Egyedül? Na nem, Laura. Senkit nem hagyunk egyedül…főleg ilyen helyen. – mondta neki Chris.

-Jól van. Csak próbálkoztam.

Hangos rikoltás hallatszott mögöttük.

-Befelé! – kiáltotta Chris.

A kripta semmit sem változott. Hogy is változhatott volna? – fordult meg Laura fejében. Ugyanolyan hideg és visszataszító volt, amilyen egy éve.

Gyorsan megérkeztek a sírbolthoz. A sír körül még mindig ott állt a négy páncél.

-Vajon melyik lehet Hermann? – nézett körül Chris.

-Nem tudom…- rázta a fejét Laura.

-Nézzük meg a páncélokat…talán van rajta valami címer.

Mindegyikük odalépett egy-egy páncélhoz és elkezdett rajta keresni valamit, ami egy címerre hasonlít. Senki sem talált semmi figyelemreméltót. Néhány percig tanácstalanul álltak, majd Chris leült a földre.

-Ez így nem lesz jó…semmit sem tudunk erről az egészről. Sosem fogom teljesíteni az ígéretemet!

-Chris! Tudod: Csak az veszít, aki feladja.

A lány elmosolyodott. Hát persze! Feltérdelt és a többiek meglepetésére hangosan megszólalt:

-Hermann von Berg! Ha hallasz engem, akkor jelenj meg! Segítünk megszabadulni Reimar von Ravensteintől!

Chris felállt és várt. Mivel semmi sem történt, ezért a kezébe temette arcát. Senki sem látta, de könnyek csordultak ki a szeméből. Az egyik sarokból mozgás hallatszott. Mindannyian odanéztek és látták, hogy az egyik páncél mozogni kezd. Laura hátrapillantott Chrisre.

-Honnan tudtad, hogy ezt kell csinálni?

-Nem tudtam…csak próbálkoztam. – majd közelebb lépett a páncélhoz. – Hermann, te vagy az?

A páncél nem szólt semmit, csak bólintott.

-Mondd mit kell csinálnunk? – kérdezte Chris, de ekkor a másik három páncél is elkezdett mozogni. Elindultak a gyerekek felé felemelt karddal. Ekkor Hermann is elővette a kardját, bár többször is úgy tűnt, hogy elejti a fegyvert. Ha valaki látta volna az arcát, nagy erőfeszítést vett volna észre rajta. Hermann nem akarta megtámadni a gyerekeket, mégis egy külső erő kényszerítette erre.

-Vegyétek…le…rólam…a… - felemelte a kardot és lesújtani készült. Akarata most erősebb volt és elvétette a célt. Chrishez beszélt, a többiek a másik három páncéllal próbáltak harcolni – kevés sikerrel.

-…a páncélt. – Chris gyorsan odaugrott a férfi mellé és megpróbálta lecsatolni a páncélt, de nem ment neki, mivel a csatok el voltak rozsdásodva. – Laura! – nézett hátra a lány, de látta, hogy barátnője, éppen egy kard elől tér ki. Gyorsan ránézett a két fiúra, ők is fegyvertelenül várták a támadásokat. Chrisnek egyedül kellett cselekednie. Körülnézett a helységben, és észrevett egy botot az egyik sarokban. Odaugrott és felkapta, majd visszalépett Hermannhoz.

-Lehet, hogy ez nem fog jól esni. Bocsánat. – mondta gyorsan és rávágott egyet a lovag oldalára. A csat kioldódott, a többivel pedig nem volt túl sok gond. A páncél hangos csörömpöléssel leesett. Chris nagyot sóhajtott. Sikerrel járt. Már éppen fordult a barátaihoz, hogy segítsen nekik, mikor a páncélból egy halom csont esett le a földre. Chris tágra nyílt szemekkel nézte a lehullott emberi maradványokat. Hirtelen felgyulladtak és Hermann von Bergre már csak egy kupac hamu emlékeztetett.

-Hova lett? – kiáltott fel Chris. Hangos kiáltás hallatszott mögötte. A lánynak gyorsan kellett döntenie: Hermann havai vagy a barátai. Ez nem volt kérdés Chris számára. Felkapta Hermann leejtett kardját és megfordult. Felmérte kinek van a szüksége leginkább segítségre. Laura még tudta tartani magát az egyik páncélossal szemben. A másik sarokban viszont a két fiú a sarokba szorult a másik két lovaggal szemben. Haldor karján egy vágás látszott, Lukas arca is tele volt kisebb sebekkel. Odafutott az ellenségek mögé és lecsapta az egyik sisakját. A csontvázlovag ott állt fej nélkül, így ő nem volt veszélyes. A másik lassan a lány felé fordult. Chris közben sikoltást hallott a háta mögül.

-Laura, kapd el a kardot! – kiáltotta és odadobta neki. Laura ügyesen elkapta a kardot. Furcsa módon a kard könnyű volt. De most nem volt ideje ezen gondolkodni. Gyorsan felemelte és védte a lovag támadását. Majd ő támadott. Néhány perc múlva már csak a romok maradtak a lovagból. Laura nem késlekedett. Odasietett a többiekhez és rátámadt az utolsó páncélosra. Neki már nem volt esélye a „túlerővel szemben”. Mikor túl voltak a veszélyen mindannyian lerogytak a földre.

-Ezt megúsztuk. – morogta maga elé Laura.

-Ki így…ki úgy. – mosolyodott el Haldor és megnézte a sebét.

-Jól vagy? – kérdezte aggódva Chris.

-Persze. Csak a karom fáj egy kicsit… - majd megpróbálta felemelni, de a mozgatás helyett felszisszent.

-Nyugi! – szólt rá Laura. – Inkább ne mozgasd…és te Lukas?

-Én jól vagyok…csak néhány karcolás. – válaszolt a fiú, bár több sebből is csörgedezett a vér.

Laura és Chris összenéztek, majd elnevették magukat.

-Gyertek! Menjünk! Majd a felnőttek meggyógyítanak titeket, hősök! – és gyorsan egy puszit nyomott Haldor arcára Chris.

Az erdőből kiérve egyszerre torpantak meg. Valami megváltozott az udvaron. Végül Chrisből tört ki a megkönnyebbült nevetés.

-Ilyen nincs…ezt hogy fogjuk megmagyarázni?

Laura is elmosolyodott.

-Azt hiszem, ezt nem nekünk kell majd megmagyarázni…

-De hogy került ide? – kérdezte Haldor.

-Sokat kell még tanulnod, Haldor. – veregette meg Lukas a fiú ép vállát.

A várudvaron most már két lovas szobor állt egymással szemben. Az egyik a régről ismert Reimar von Ravenstein, a másik pedig…

Mikor Chris elment mellette felnézett a szoborra.

-Mindig meg tudsz lepni Hermann von Berg!