A felnőttek nem örültek a gyerekek „magánakciójának”. Mary gyorsan bekötözte Haldor sebét, de azt mondta, hogy másnap reggel azért el kell vinni a fiút a kórházba, ahol szakszerűen kitisztítják a sebet. A két férfi csak állt és csóválták a fejüket. Percy nem húzta fel magát annyira, hiszen már többször tapasztalta, hogy Laura a saját feje után megy. Marius viszont még nem szokta meg lánya önfejűségét, így mérgesen nézett az egész csapatra.

-Meg is halhattatok volna!

-Nem először voltam ott, papa! – vágta rá Laura.

-Akkor is felelőtlen voltál…

-Állj! – szólt hangosan Chris. – Nehogy összevesszetek! Én vagyok a hibás. Én akartam olyan nagyon odamenni. Ne Laurára haragudj, hanem rám!

-Nem haragszom, csak féltelek titeket! De elég késő van, szóval aludjatok.

Haldor és Lukas átment a fiúk szobájába, Laura és Chris magukra maradtak.

-Azért jó volt a mai este. – mosolyodott el Chris.

-Elég jó. Bár tényleg majdnem meghaltunk. – ismerte el az apja igazát Laura.

Laura és Chris felvették a pizsamájukat, eldőltek az ágyukon és már aludtak is. Mindkettejüknek hosszú volt a mai éjszaka.

Másnap reggel alig bírtak felkelni. Átkozták az ébresztőórát, és átkozták a napot, ami besütött a szobába. Mégis fel kellett kelni, mivel ezen a napon is ugyanolyan tanítás volt, mint a többin. Az ebédlőben Lukas és Haldor már ott ültek. Chris leült Haldor mellé és megsimogatta a fiú kezét.

-Hogy vagy?

-Jobban.

-Nem kellett volna jönnöd…ez miattam van.

-Chris! Ne mondd ezt! Ez azért van, mert ügyetlen voltam.

-Haldor! – nevette el magát Chris. – Ügyetlen? Dehogy!

Laura és Lukas nem szóltak bele a beszélgetésbe, csak egymásra nevettek. A nap hátralevő részét Haldor a kórházban, a többiek a tantermekben töltötték. Este, a vacsoránál már Haldor újra ott ült közöttük, most már felkötözött karral.

-Aztán megkérdezte, hogy mit csináltam? – mosolygott a fiú. – Én ránéztem Maryre, mert nem tudtam mit mondani…ő segített ki. Azt mondta, hogy ráestem egy farönkre vagy mire…már nem is emlékszem…és felsértettem a kezem. Én meg alig bírtam visszatartani a nevetésemet, mert elképzeltem milyen képet vágna a doki, ha megmondanánk neki, hogy egy páncéllal harcoltam, amikor az megsértett a kardjával… - Haldor most már nem tudta visszatartani a nevetését. Laura és Lukas is vele nevetett, Chris viszont elgondolkozva nézett körül. Szeme a tanári asztalon állt meg. Végignézett rajta, majd nagyot sóhajtott és felállt.

-Bocsi, ki kell mennem.

-Jól vagy? – nézett rá aggódva Haldor. – Olyan sápadt vagy…

-Jól vagyok. Csak…ki kell mennem. Azt hiszem, már nem jövök vissza…visszavinnétek a tálcámat.

A többiek bólintottak, így Chris elindult a kijárat felé. Az ajtóból még egyszer visszanézett és elmosolyodott. Innen viszont nem „ki” ment, hanem fel a szobájába. Odalépett az asztalhoz és elkezdett keresni valamit. Hamar megtalálta, szerencsére ott volt, ahol tegnap hagyta. Felkapta a borítékot, és a zsebébe rakta. Az ágyon már ott állt a hátizsákja, amiben ruhák, fontosabb és személyes dolgok voltak. Gyorsan odanyúlt érte, majd kiment a szobából. Lesietett az előcsarnokba, ott hallotta, hogy Morgenstern professzor beszél éppen. Chris kissé megnyugodott. Tudta, hogy akkor még van egy kis ideje. Felnézett Portakra, majd tekintete átsiklott az oroszlánokra. Majd kilépett a szabadba, és elnézett a tó felé. Belenyúlt a zsebébe és előhúzta a borítékot. Megkerülte az épületet és a tanárok szobái felé indult. Szerencsére a főbejárat nyitva volt. Felsietett Marius dolgozószobájához. Ott az ajtó csukva volt, de Chris erre számított. Rárakta a kilincsre a borítékot és felsóhajtott.

Mielőtt meggondolta volna magát, megfordult és újra kiment a szabadba. Most a tó felé vette az irányt. A földre is lerakott egy fehér papírt, ami a sötét földön feltűnő volt. A papírra rárakott egy követ, nehogy fújja a szél. Gyorsan elkötött egy csónakot és átevezett a szigetre, ami a tó közepén volt. Chris fényt látott a szigetről: a Mágikus Kapu nyitva volt. Kikászálódott a csónakból és elindult a sziget belseje felé. Még egyszer, utoljára visszanézett és ennyit mondott:

-Viszlát Ravenstein! Remélem, még látjuk egymást.

Nagy levegőt vett és beleugrott a fénybe.

Néhány pillanat múlva már újra kemény földön állt, de ez a hely, egyáltalán nem hasonlított a Földre. Körülnézett és meglátott két lovat. Az egyiken egy ismerős alak ült.

-Apa! – kiáltott fel Chris.

-Hát eljöttél. – állapította meg Erich, de hangján hallatszott, hogy érezte, hogy így lesz. Megölelte a lányát, majd felsegítette a lóra.

-Most hova megyünk? – nézett rá a lány az apjára.

-Még nem vihetlek el édesanyádhoz…akadt egy kisebb gond…

-Mi az? – kérdezte Chris, de Erich csak intett egyet.

-Hellunyatba viszlek, ott biztonságban leszel. Nem szabad, hogy kiderüljön, hogy itt vagy. Elysion és a többiek, majd vigyáznak rád. – mosolygott lányára. – És ha elrendeződtek a dolgok a Karuuni felföldön, akkor jöhetsz és megismerheted az anyádat.

Chris óvatosan elmosolyodott. De közben azon járt az agya, hogy mi lehet az a baj. Lassú vágtában indultak el Hellunyat felé.