Laura idegesen ült a szobájában. Miért kellett kitalálni ezt a gyerekes vetélkedést? Felesleges kockázatot vállalt csak. Így sokkal könnyebben lebukhattak esti sétájuk alatt. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha szépen találkoznak 8 óra előtt pár perccel és együtt mennek át a tanári épületbe. Miért kell neki mindent agyon komplikálnia? A lány az órájára nézett: hét óra ötvenöt perc. Az észérvek és a nyerés vágya egymást kergették fejében. Laura szerette volna legyőzni testvérét. Lukas szinte mindenben jobb volt nála, és ezt nem mulasztotta el sosem Laura orra alá dörgölni. A lány most végre megmutathatja neki, hogy azért ő sem olyan spóragy – ahogy Lukas nevezni szokta -, mint amilyennek öccse hiszi.

Hét óra ötvenhét perc.

-Ideje lenne készülődni. – morogta Laura. Gyorsan magára húzott egy farmernadrágot, magára vett egy pulcsit és kezébe kapta a kabátját.

Hét óra ötvenkilenc perc.

Már csak egy perc és elindulhat. Maga előtt látta, ahogy öccse már az ajtó előtt áll és várja a pillanatot, amikor kiléphet szobájából és elindulhat, hogy újabb dologban legyen jobb nővérénél.

Nyolc óra.

Laura lenyomta a kilincset, óvatosan kinyitotta az ajtót, kidugta fejét a kis résen, majd körülnézett. Sehol sem látott senkit, így kilépett a csendes folyosóra. Léptei halkan visszhangoztak a régi épület padlóján. Hirtelen egy tompa puffanás hallatszott valamelyik alsóbb szintről. Laura megtorpant egy pillanatra. Hallgatózott egy kicsit, de mivel nem voltak újabb zajok, magát győzködve tovább indult.

-Nyugi! Csak valaki leejtett valamit. Rajtad és Lukason kívül nem mászkál senki sem a folyosókon. Ha minden zajra megállsz, Lukas tuti, hogy előtted fog megérkezni.

Már az előtérbe tartó lépcsőkön volt, amikor egy kiáltást hallott, majd egy újabb puffanást. Laura azonnal rohanni kezdett. Tudta, hogy öccse került veszélybe. Abba még belegondolni sem mert milyen baj érhette vagy ki támadhatta meg, de több tippje is lett volna. Egy perc múlva már az előtérben állt és balsejtelme igaznak bizonyult: Reimar von Ravenstein kőszobra szorította sarokba Lukast. A Kegyetlen Lovag már emelte fel óriási kőkardját, hogy lecsapjon a fiúra. Laura gyorsan körbenézett, hátha lát valamit, amit felhasználhat a Lovag ellen. Szeme megakadt Portakon, a kőóriáson, aki szintén az előtérben állt. A baj csak az volt, hogy valahogy fel kellene ébreszteni, ami tíz méter távolságból lehetetlen volt, ha Laura még Lukas testi épségét is meg akarta őrizni. Épp ezért az egyetlen dolgot tette, amivel húzhatta az időt:

-Hé! Hagyd békén az öcsémet! – Reimar von Ravenstein lassan megfordult és mérgesen nézett a lányra. Lassú, de hangos léptekkel indult meg Laura felé. A lány az öccsére nézett és fejével Portakra mutatott. Lukas értetlenül nézett rá, nem értette mit akar tőle a nővére, emellett még mindig a kőszobor támadása miatti rémületéből sem ocsúdott fel. Eközben a Lovag egyre közelebb ért Laurához.

-Ébreszd már fel Portakot! – kiáltott Lukasnak, de fiú arcán az újabb megdöbbenés látszott és félig rémülettel, félig ámulattal nézett Laurára. Igazából nem is a lányra nézett, hanem Laura mögé. Lukasnak már csak annyi ideje volt, hogy felkiáltson:

-Feküdj!

Laura azonnal a földre ugrott és egy hangos csattanást hallott, majd érezte, hogy kis kődarabok esnek le körülötte.

-Menj innen! – mondta egy ismerős férfihang, de nem tudta volna megmondani, hogy hol hallotta már korábban. Érezte, hogy valami nehéz lép át rajta. Hirtelen mellette termett Lukas, aki segített neki felállni. Ekkor Laura megpillanthatta azt a személyt – vagy inkább szobrot -, akinek a hangját hallotta: Hermann von Berg szobra volt az. Hermann Reimar von Ravenstein kortársa volt és néhány hónappal korábban mentették meg elátkozott lelkét a szörnyű rabságból.

A mostani harcban éppen Hermann állt nyerésre, mivel Reimar kardot tartó keze már a földön hevert. Néhány szempillantás múlva már a szobor darabokban volt.

-Köszönjük, hogy megmentettél minket.

-Erre most nincs idő. A szobor minden pillanatban összeállhat újra. El kell mennetek innen.

Laura rámosolygott Hermannra:

-Azért tényleg köszönjük.

Hermann von Berg csak bólintott, majd legyintett egyet. – Menjetek! 

Laura és Lukas gyorsan kifutottak az udvarra: ott már biztonságban voltak. Egyikük sem mondta ki, de mindketten tudták, hogy hülyeséget csináltak, amikor belementek a felesleges versengésbe. Mindkettőjük tisztában volt azzal, hogy nem számoltak az esetleges támadással, ami nagyon is valószínűnek tűnt – így utólag. Szótlanul lépdeltek a tanári épület felé, néha ránéztek a másikra, hátha ő akar valamit mondani. Végül úgy érkeztek meg apjuk szobájába, hogy egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.

-Végre megjöttetek! – morogta nekik kissé mérgesen Marius.

-Bocsánat, de volt egy kis problémánk útközben… - mondta halkan Laura, bár nem kellett nagyon magyarázkodnia, mivel rettentően koszos volt. A lány csak ekkor nézett körbe a szobában és néhány ismeretlen alakot pillantott meg. Laura kérdőn nézett apjára.

-Jajj, persze, te még nem ismered Eleonort és Yannikot.

Gyorsan bemutatkoztak egymásnak, majd Marius újra a lánya felé fordult.

-Tulajdonképpen mi történt veletek?

-Reimar von Ravenstein szobra támadott meg minket… - kezdte Lukas.

-De aztán Hermann von Berg szobra megmentett minket… - fejezte be gyorsan Laura. Nem akarta, hogy a többiek tudomást szerezzenek a kis versenyükről. – Miért hívtál ide minket?

A lány apjára nézett, és arcán fáradtságot, aggodalmat és egy kis félelmet vélt felfedezni. – Mi a baj, papa? – lépett oda hozzá.

Marius sóhajtott egy nagyot és elkezdett beszélni:

-Mint tudjátok, Morgenstern professzor néhány napja eltűnt. Az Őrzők Tanácsa sajnos megneszelte ezt és ezért úgy döntöttek, hogy ideküldenek egy új vezetőt.

-Micsodát? – kérdezte meglepetten Laura. – Minek az nekünk. Eddig is remekül megvoltunk…

-Igen, de a Tanács egyre szigorúbban veszi az ilyen dolgokat… és eddig nem igazán jutottak el a hírek hozzájuk. Épp ezért nem is tudtak senkit küldeni. De most változott a helyzet. Egy új vezető került a Tanács élére.

Laura eddig még csak egyszer, futólag hallott erről a bizonyos Őrzők Tanácsáról. Annyit tudott róla, hogy ők irányítják Németország Őrzőit, ők fogják össze tevékenységüket.

Az ajtó hirtelen kicsapódott és egy magas, erős testalkatú férfi jelent meg a szobában.

-Jó estét mindenkinek! – köszöntötte a jelenlévőket. – Úgy látom jó helyre jöttem. – hangja cseppet sem volt bizalomgerjesztő, sőt sokkal inkább félelmetes, ijesztő. A férfi végignézett a meglepett társaságon, majd beljebb bicegett. Laura most vette csak észre, hogy a férfi a kezében egy botot tart, ezzel is segítve nehézkes járását. Marius felé tartott, aki szintén tett egy bátortalan lépést a férfi felé.

-Nem gondoltam, hogy Ön fog idejönni… - kezdte Marius, miközben kezet fogott az ismeretlennel.

-Nem gondoltam, hogy veled fogok itt találkozni. Nem szeretnél bemutatni a többieknek?

-De, bocsánat. Ő Nikolas Florentin.

-Ők pedig… - és szépen sorba bemutatta a többi Őrzőt.

-Jól van. – kezdte Nikolas. – Én leszek mostantól kezdve a ti vezetőtök. Elvárom mindenkitől, hogy betartsa a szabályokat. Holnap tartunk egy nagyobb megbeszélést, de most a gyerekek menjenek aludni. Késő van már.